Mi a magyar most?
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Legyen a teljesítmény, az elért eredmény a tekintély forrása.
– Tekintély nélkül nincs eredmény, így minősíthető teljesítmény sem. Ugyanis a tekintély határozza meg, hogy mi eredményes, mi minősül teljesítménynek.
A személyek ellen irányuló virtuális lincselések (irányított sajtótámadások és a közösségi médiában folyó hangulatkeltések, uszítások) célja nem pusztán ideológiai csatározás, hanem konkrét emberek erkölcsi-lelki-fizikai megsemmisítése.
Szabó Lőrincet 1945-ben (a mai eszközökhöz és a mai hangnemhez kísértetiesen hasonlóan) megtámadta a polgári radikális és a szociáldemokrata sajtó. Két éven keresztül nem szálltak le róla. Elérték, amit el akartak: a negyvenes évei közepén járó Szabó néhány éven belül két szívtrombózison, két tüdővérzésen esett át, sokízületi gyulladást kapott és 1957 őszén (57 évesen, totális roncsként) tüdőrákban meghalt.
Az ellene irányuló támadások rá mért hatásáról Szabó 1945-ben így ír naplójában:
„...tudom, hogy legbelül sírig megmarad a végső erőm, a becsületé, az önbecsülésé, amely nélkül nem lehet élni… s a munkaerőmnek is van még bizonyítéka… De a rendes, igazi, normális élet számára elvesztem: ahhoz nem erőfeszítések kellenek, hanem oda se figyelő, laza, nyugodt erő, csöndes, természetes, halk biztonságérzet, olyasmi, ami nem foglalkoztat, ami nem vonja egyébről magára a szellemünk figyelmét… Most felejteni kéne, gyógyulni, ez volna a legelső…”
[Forrás: Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz (Napló és védőbeszédek 1945-ből). Magvető Kk., Bp., 1990.]
Így is meg lehet egy embert gyilkolni, nem csak mesterlövész-puskával. És a mi „progresszív” médiánk nap mint nap ezen munkálkodik. Aki a célkeresztjükbe kerül...
Romano Guardini írja az 1950-ben született Az újkor végében:
„Amíg a középkori ember létérzése egységes marad, a tekintélyt nem bilincsnek találja, hanem az Abszolúthoz való kapcsolódásként éli meg, az eligazodás támpontjaként a földi életben. Lehetővé teszi számára, hogy a stílus nagyságából, a formák intenzitásából s az élő rendek sokféleségéből egy Egészet alkosson. Ezzel összehasonlítva a mi létünk valószínűleg fölöttébb primitívnek látszanék előtte.”
[Forrás: Guardini, Romano: Az újkor vége; A hatalom. Vigilia K., Bp., 1994.]
A művi abortusz legalizálásának ellenzői már a kezdetektől figyelmeztették embertársaikat, hogy a terhességmegszakítások logikus következménye lesz az eutanázia legalizálása és elterjedése. S, lám csak, néhány évtized alatt – Nyugaton, egy-két állam kivételével, a hatvanas és a nyolcvanas évek között vált általánossá a művi abortuszok legalizálása, majd ezt követően egyre szélsőségesebb liberalizálása –, hová jutottunk! Ma már nem csak az eutanázia (a jó halál?!) nyílt és burkolt formái – például az asszisztált, azaz támogatott öngyilkosság – magától értetődőek a progresszió és az emberi jogok egyre több fellegvárában – aktív eutanázia és támogatott öngyilkosság engedélyezett napjainkban Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Kanadában, Kolumbiában, Németországban, Svájcban, az USA számos államában stb. –, hanem a „műfaj” olyan továbbgondolásai is, mint például a gyermekeutanázia és az újszülött-eutanázia.
Nos, mivel már nekem is – minden valószínűség szerint – jóval több áll mögöttem, mint előttem, gondolkodtam és – magam és kortársaim érdekében – a következő szerény javaslattal élek:
Ha nem szeretnénk, hogy vénségünkre lemérgezzenek bennünket, mint egy hitvány egeret, tegyünk vállalást! Amint betöltjük hatvanötödik életévünket, önként, dalolva, elvonulunk egy számunkra kijelölt helyre és ott addig imádkozunk és böjtölünk, míg csöndben, méltósággal, lassan, de biztosan éhen nem halunk. Ezzel a megoldással – a maga szempontjából – mindenki jól járna, de leginkább mi, jövőbeni öregek. Remélem, nem becsülöm túl az akkori fiatalok és középkorúak emberiességét és nagyvonalúságát és ennyit talán még megadnának nekünk.
Lehet készülődni!
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– A buzik nagyon béketűrő emberek, de én már észlelem, hogy telik a pohár.
– És akkor mi lesz? Tiltakozásképpen minden buzi seggbeszúrja magát egy tüskéshéjú uborkával?
***
(Megkommentelem magam: Talán akad olvasó, aki nem egészen érti, mivel érdemelte ki ez a kommentváltás, hogy ide idézzem. Nos, számára elárulom, hogy ez egy „Nobel-díjas” kommentváltás. A válaszkommentben feltett kérdés ugyanis szerintem egy irodalmi utalás – méghozzá igen találó és mélyértelmű – Óe Kenzaburó, Nobel-díjas japán író, Futball-lázadás című regényére.)
***
Kiegészítés (2022. 04. 21.)
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Buzinak lenni komoly kockázat.
– Úgy különösen, ha fennhangon hirdetik, hogy a céljuk kisebbségből többséggé válni.
Manapság elképzelhetetlen közéleti, politikai vagy kulturális vitaműsor, beszélgetés vagy hírmagyarázat anélkül, hogy legalább tízszer el ne hangzanának a kontextus és a narratíva szavak. Úgy használják – akik használják –, mintha ezeken múlna mondókájuk hitele és mintha közönségüknek magától értetődően tisztában kellene lennie jelentésükkel. Holott – mint például a Keménymag című, egyszerre magasröptű és mélyenszántó közéleti műsor tegnapi adásából is kitűnt – gyakran maguk a megmondók sincsenek egészen képben e szavak értelmét illetően. A szereplők humorforrásnak szánták „narratívázó” és „kontextusozó” beszélgetőtársuk vizsgáztatását, az általa előadott zavart magyarázkodás azonban sokkal inkább kínosra, mint viccesre sikerült.
Nos, a tegnapi friss malőr indított a következők megfogalmazására: először is, nem árt, ha az általunk használt idegen szavakról legalább némi fogalommal bírunk – például ismerjük jelentésüket –; valamint, mivel mind a narratíva, mind a kontextus rendelkezik magyar megfelelővel – narratíva=elbeszélésmód, kontextus=szövegösszefüggés, meglehetősen jól sikerült mindkettő, semmivel sem kevésbé többrétegűek, mélyértelműek, mint latin eredetijük –, így bátran használhatjuk azokat is. A felületes néző-hallgató számára talán kevésbé tűnünk kompetensnek – akarom mondani, illetékesnek –, ha magyarul beszélünk és nem idegenül, azonban még számukra is – paradox vagy sem – fajsúlyosabbak, meggyőzőbbek lesznek szavaink.
Sütő Andrással mondjuk: engedjétek hozzám jönni a szavakat.
„Nos, ha lemerülnénk a történelem mélységeibe (...), gyanítom, hogy több olyan alkalmat is találnánk, amikor a kereszténységet minden jel szerint kiüresítette a kétség és közöny úgy, hogy csak a régi keresztény kagylóhéj maradt meg, ahogyan a régi pogány kagylóhéj is megmaradt olyan hosszú ideig. A különbség annyi, hogy minden ilyen esetben a fiúk voltak fanatikusak azért az ügyért, amit az atyák kényelemből elhagytak. Ez nyilvánvaló a reneszánszból az ellenreformációba való átmenet idején. Ugyancsak nyilvánvaló annak az átmenetnek időszakában, mely a 18. századból korunk sokféle keresztény megújulásába vezet.
(...) ...miként néhányan az Egyházat egyszerűen a Római Birodalom részének látták, úgy később mások egyszerűen a Sötét Középkor részének gondolták. A Sötét Középkor véget ért, ahogy a Birodalom is véget ért, és az Egyháznak is velük kellett volna pusztulnia, ha ő is csupán az éjszaka árnyai közül való lett volna.
Éppen ezért legalább öt ízben látszott úgy - az ariánusok, az albigensek, a humanista szkeptikusok s Voltaire és Darwin föltűnésekor, - hogy az Egyházat tönkretették, és ebek harmincadjára kerül. És az ötből minden egyes esetben az ebek pusztultak el.” (G. K. Chesterton)
Őszintén szólva Chestertonnal kapcsolatban én eddig soha nem asszociáltam a szentségre. No de ezek után...!
Történt, hogy katolikus hívek egy csoportja úgy vélte, épp itt volna az ideje megvizsgálni Gilbert Keith Chesterton, angol író, szenttéavatási eljárása elindításának indokoltságát. Peter Doyle püspökatyához, a helyileg illetékes northamptoni püspökhöz fordultak hát, hogy foglalkozzék az üggyel és ha úgy ítéli meg, terjessze azt a Szentszék Szenttéavatási Kongregációja elé.
Chesterton (1874. május 29. – 1936. június 14.), bár Magyarországon kevesen ismerik (jegyezzük meg: nem volt ez mindig így, a két világháború közötti időkben nálunk is igen népszerű volt, de 1945 után a kommunista
kultúrpolitika indexre tette), angolszász nyelvterületen a XX. század egyik jelentős alkotójaként tartják számon, talán elsősorban nem is annyira regényei, elbeszélései, mint inkább esszéi okán, ma is sokan olvassák és hivatkoznak rá. A történet szempontjából korántsem lényegtelen, hogy Chesterton konvertita (felnőtt fejjel az anglikán vallásról a római katolikus vallásra áttért hívő keresztény) és apologéta (katolikus hitvédő) volt, munkásságának tekintélyes része (páratlanul szellemesen és szórakoztatóan megírt) felvilágosodás-, progresszió- és modernitáskritika és római katolikus hitvédelmi szöveg.
A northamptoni püspök mérlegelte a kérést és nyilatkozatot adott ki, amelyben a következőket válaszolta: „magasra értékeli ugyan Chesterton személyes kvalitásait és az evangelizálásért tett erőfeszítéseit, de mindenekelőtt nincs helyi kultusza, nem bukkant nyomára a »személyes spiritualitás« kialakult gyakorlatának és aggasztják Chesterton antiszemita megjegyzései; ezért az egyházmegyei szakasz után nem terjeszti fel Chesterton ügyét a Vatikánba, a Szenttéavatási Kongregációhoz.”
Ahogy látom, a püspökatya komoly hibát követett el azzal, hogy (nyilván nem jószántából, hanem az esetleges ellene irányuló PC (politikailag korrekt)-támadásoktól tartva, azokat kivédendő) az antiszemitizmus-témát belekeverte a történetbe. Ha csak arra hivatkozott volna, hogy Chestertonnak nincs a hívek között helyi kultusza és ezért nem találja időszerűnek a fölterjesztést, akkor nincs döbbenet, nincs fölháborodás, mindenki megnyugszik abban, hogy (ahogyan, a püspöki nyilatkozatra reagálva, Rod Dreher amerikai író is megjegyezte) majd a következő püspök újranyitja az ügyet. De ezzel a antiszemitizmus-váddal nagyon fals és gonosz stichet kapott a történet.
Nagyon úgy néz ki emberek, hogy ez a nagy PC-menetelés nem a mennyország, hanem a pokol felé visz-sodor mindannyiunkat.