Február 25-e Magyarországon 2000 óta a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. De mi történt február 25-én?
1947. február 25-én este a megszálló szovjet katonai hatóságok elhurcolták otthonából Kovács Béla kisgazdapárti országgyűlési képviselőt, a párt főtitkárát. Kovácsot a legnagyobb titokban egy budapesti szovjet állambiztonsági központba vitték, majd március 2-án közleményt adtak ki, mely szerint: a szovjet megszálló hatóságok föld alatti, szovjetellenes fegyveres terrorista csapatok alakításában és a Szovjet Hadsereg ellen irányuló kémkedés megszervezésében való aktív részvétele miatt letartóztatták a Kisgazda Párt volt főtitkárát.
Kovács Béla letartóztatása – valójában elrablása – amilyen megdöbbenést okozott, tulajdonképpen épp annyira nem volt váratlan. 1946 decembere óta folytak ugyanis a letartóztatások a Rajk László kommunista belügyminiszter által októberben létrehozott ÁVO (a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya) első monstre koncepciós eljárásában, a „köztársaság-ellenes összeesküvés” vagy „Magyar Közösség-összeesküvés” néven elhíresült ügyben. Több mint 2400 embert vontak vizsgálat alá, több mint 250-et tartóztattak le, akik közül végül 229 került bíróság elé hat nagy kirakatperben. Ennek a moszkvai forgatókönyv alapján lejátszott, rendvédelmi-igazságügyi köntösbe bujtatott politikai akciónak pedig egyik, ha nem legfontosabb célja, az ekkor az Országgyűlés legnagyobb képviselőcsoportját adó Független Kisgazda Párt szétverése volt.
A II. világháborút követő első országgyűlési választásokat 1945 novemberében tartották, melyet a Független Kisgazda Párt nyert meg a szavazatok 57 %-ával, azaz abszolút többséggel. Önálló kormányalakításra mégsem volt lehetősége, mivel a győztes hatalmak által a megszállt ország felügyeletére létrehozott SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) – s elsősorban ennek szovjet vezetése – feltételekhez kötötte, korlátozta a politikai működést. Csak a SZEB által is jóváhagyott párt működhetett, indulhatott választásokon, valamint bevezették a „koalíciós kormányzás”, illetve a „pártközi értekezletek” intézményét, névleg a demokratikus működés, valójában a marxista pártok politikai túlsúlyának biztosítására. Így a kisgazda kormány úgy állt fel, hogy kulcstárcákat volt kénytelen átengedni a kommunisták, a szociáldemokraták és a parasztpártiak számára: kommunista felügyelet alá került többek között a belügy, a népjólét, szociáldemokrata felügyelet alá az igazságügy, az ipar, a kereskedelem, parasztpárti felügyelet alá a vallás- és közoktatásügy stb. Tovább szűkítette a kisgazdák mozgásterét, hogy a politikai viták és döntések az országgyűlésből – ahol a választási eredmények nyomán a 409 képviselőből 245 kisgazda volt – átkerültek a „pártközi értekezletekbe”, ahol a marxista pártok – a kommunisták, szociáldemokraták és parasztpártiak – dominanciája érvényesült: ezután csak olyan törvényjavaslat kerülhetett az országgyűlés elé, amelyről a pártközi értekezlet pártjai között megegyezés született.
Mai ésszel felfoghatatlan, hogy a megszálló szovjet katonai hatóságok és a kommunisták, valamint a nekik magukat alárendelő szocdemek és parasztpártiak egyre átlátszóbb és egyre durvább visszaélései ellenére a kisgazdák miért vállalták a kormányzópárti szerepet és – nyilvánvalóan teljesen reménytelenül – miért igyekeztek fenntartani a korrekt politikai működést vagy legalább annak látszatát. A választ az egykori kisgazda politikusok visszaemlékezéseiben találhatjuk meg, akik szinte egybehangzóan azt vallják, pártjukon belül általános vélekedés volt, hogy a háborút lezáró béke megkötésével, a szovjet csapatok kivonását követően helyre áll a normális demokratikus működés — addig pedig valahogyan, „akár féllábon is” kibírják. Azonban rosszul kalkuláltak és ezért nagyon nagy árat fizettek. 1947. február 10-én kihirdették a Magyarország számára a háborút lezáró párizsi békeszerződést, amely kimondta: a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.
Moszkva 1946 végén látta elérkezettnek az időt a kisgazdák országgyűlési többségének fölszámolására. Először több, a kisgazdákhoz köthető személyt vettek őrizetbe az ÁVO által indított „köztársaság-ellenes összeesküvés”/„Magyar Közösség-összeesküvés” vizsgálatsorozat keretében. Nem sokkal ezután Rajk László kommunista belügyminiszter átadott Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnöknek egy nyolcvan kisgazda képviselő nevét tartalmazó listát, akikről azt állította, gyanúsíthatók a összeesküvésben való részvétellel és mentelmi joguk felfüggesztését, kiadatásukat kérte az országgyűléstől. A kisgazdák ezt megtagadták, majd Nagy Ferenc, egy Rákosi Mátyás kommunista miniszterelnök-helyettessel folytatott egyeztetés után bejelentette, húsz kisgazda képviselő önként lemond mentelmi jogáról, aláveti magát a vizsgálatnak. Ezt követően a kommunista belügy már Kovács Béla kisgazda pártfőtitkár mentelmi jogának felfüggesztését követelte, amire válaszul a kisgazda vezetés egy országgyűlési vizsgálóbizottság felállítását ajánlotta, amely valamennyi esetlegesen érintett képviselő ügyét megvizsgálhatja. A kommunisták ezt elutasították, mivel így betekintést engedtek volna az ügy részleteibe és lelepleződött volna annak koncepciós jellege. Újabb egyeztetések-tárgyalások és Rákosi Mátyás újabb közbelépése után, Nagy Ferenc rábeszélésére, Kovács Béla vállalta, hogy február 24-én tanúként az ÁVO-n vallomást tesz. Kovács a kitűzött időpontban meg is jelent az Andrássy út 60-ban, ahol szembesítették több, korábban letartóztatott párttársával, akik – nyilván, az általuk átélt kihallgatási procedúrák és kínzások hatására – őt nevezték meg az összeesküvés egyik vezetőjeként. Ekkor elengedték. A Parlamentbe ment, ahol beszámolt Nagy Ferencnek a tapasztalatairól és megjegyezte: „ezt nem lehet túlélni”. Másnap, február 25-én, ismét kihallgatták, majd miután hazatért, este megjelent otthonában két szovjet államvédelmi tiszt egy szovjet katonai egység kíséretében és elhurcolták. Áprilisban megszületett a „köztársaság-ellenes összeesküvés”/„Magyar Közösség-összeesküvés”-persorozat első bírósági ítélete (Donáth György és 12 társának pere), több halálos ítélettel. Májusban pedig, az éppen külföldön, Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnökről jelentették be, hogy részt vett az összeesküvésben; távollétében lemondott és az USÁ-ba emigrált. Miután a kisgazdák képviselőcsoportjának közel negyede vagy börtönbe került vagy külföldre menekült Rajk László belügyminiszter új választójogi törvényt terjesztett az országgyűlés elé és augusztus 31-re új választásokat hirdetett: ez lett a hírhedt „kékcédulás választások”, mely során a kommunisták egy nagyarányú csalássorozattal a Baloldali Blokk – Magyar Kommunista Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Szakszervezeti Tanács – számára abszolút többséget biztosítottak az országgyűlésben.
Kovács Bélát 1947. február 25-én este a szovjetek a budapesti, Vilma királyné útjai szovjet államvédelmi központba vitték, ahol kihallgatták, majd 1951-ig különböző szovjet katonai börtönökben – Sopronban, az Ausztria szovjet megszállási övezetében lévő Neunkirchenben és Baden bei Wienben – tartották fogva. 1951-ben Moszkvába szállították, a Lubjankába, a Szovjet Állambiztonsági Minisztérium börtönébe, ahol 1952-ben, bírósági eljárás nélkül, egy állambiztonsági minisztériumi határozattal huszonöt év szabadságvesztésre ítélték. Ezt követően a verhnyij uralszki, majd a vlagyimiri börtönben raboskodott. 1955-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa átadta a magyar hatóságoknak, hazahozták és a nyíregyházi, majd a jászberényi ÁVH-börtönben ült, mígnem 1956 áprilisában az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette, megszüntették az ellene folyó eljárást, hazatérhetett Pécs melletti, mecsekaljai otthonába. Az ekkor negyvennyolc éves Kovács Béla már nagyon beteg volt: a börtönévek alatt súlyos reumás és vérnyomásproblémák alakultak ki nála, szívinfarktuson és agyvérzésen esett át, sokat rontott egyébként is rendkívül rossz állapotán, hogy hazaszállítása után, a magyar ÁVH-börtönökben ismét különösen kegyetlenül bántak vele, rendszeresen verték. Élete hátralévő éveinek jelentős részét kórházakban töltötte. Az 1956-os forradalom kitörését követően Budapestre hívták és Nagy Imre kormányában földművelésügyi miniszteri tárcát kapott. A forradalom és szabadságharc leverése után Kádár János többször személyesen próbálta meggyőzni, hogy működjön együtt az új hatalommal – mivel Kovács egyedülállóan népszerű és nagy tiszteletben álló politikus volt a parasztság körében –, amit ő mindannyiszor elutasított. 1958-ban ismét megkeresték, hogy pártonkívüli képviselőként induljon az országgyűlési választásokon, amit ekkor már – ki tudja miért?! – elvállalt. Azonban csak néhány napig volt képviselő, az új országgyűlés megalakulását követő napokban tüdővérzést kapott és néhány hónap múlva, ötvenegy évesen, meghalt...
