„Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.”
(Ady Endre)
Valahogyan sohasem a balos politikai eltévelyedésekbe keveredett művészekkel van baj, mindig csak a jobbosokkal.
Nemrégiben Louis-Ferdinand Céline egyes műveinek új kiadását lehetetlenítették el a francia hatóságok (konkrétan a DILCRAH, a rasszizmus, az antiszemitizmus és az LMBT-emberekkel szembeni gyűlölet elleni harcért felelős kormányzati szervezet), mert bár Céline a XX. század egyik legjelentősebb, világirodalmi formátumú francia írója, de sem a polgári (liberális) demokráciáért, sem a zsidóságért nem rajongott és ezt nem is igen titkolta. Halála után majd hatvan évvel egykori politikai állásfoglalásai még mindig „felülírják” rendkívüli művészi teljesítményét. És nincs, aki azt merje mondani, hogy ez méltatlan vele – és a francia irodalommal – szemben. (S akkor most a magyar példákat nem is említem Nyírőtől Sinkáig, Szabó Dezsőtől Wassig és tovább.)
Ellenben a mi szegény Adynkkal kapcsolatban néhányan pusztán csak fel merik vetni, hogy az a polgári radikális-szabadkőműves vircsaft, amibe anno beledelirálta magát, politikailag erősen kétes értékű ténykedést folytatott 1918-1919-ben Magyarországon és máris kitör a balos-liberális-balliberális hisztéria, hogy, mégis, hogyan meri bárki is bántani Adyt?! Ady irodalmi jelentőségét senki sem vonta kétségbe, műveit senki sem akarta betiltatni, mindössze voltak, akik rá mertek kérdezni, hogy hogyan is néz ki ez az Ady és a politika-kérdés, nem jött-e el az ideje a marxista irodalomtudomány által a témában lefektetett tételek újragondolásának? Nagyon érdekes és tanulságos munka lehetne, mélyenszántó irodalomtörténeti tanulmányok születhetnének belőle.
Nagy szeretettel kérdezem hát: miért is érinthetetlenek ott az adyk, amiért a céline-ek az emlékezetükkel fizetnek?
Bizonyára mindenki ismeri Makk Károly Liliomfi-filmjét. Nos, én ezt a filmet sohasem szerettem, gyerekkoromban sem. S ma már, azt hiszem, tudom, miért. Ez a film erkölcstelen, ráadásul agresszíven erkölcstelen. A szereplők nem könnyeden linkek vagy szimplán hülyék, hanem görcsösen. A színészek annyira jók, hogy még ezt is élvezetesen, lebilincselően tudják előadni (elképesztő színészgarnitúra játszott akkoriban a magyar filmekben, ebből a szempontból az ötvenes-hatvanas évek a magyar film csúcsa), de ez a film súlyosan magán viseli az ötvenes évek forradalmi destruktivitását, ideológiai agresszivitását. A filmtörténet a Liliomfit ma, mint a szocreál filmes sematizmusán való túllépés első jelentős fegyvertényét tartja számon.
film), mely nyomát sem viseli ennek a forradalmi destruktivitásnak, ideológiai agresszivitásnak. A karriervágyból hatalmával visszaélő, tetemes népgazdasági károkat okozó és emberéleteket veszélyeztető, de a Párt éleslátásának köszönhetően leleplezett és méltó módon megbüntetett munkáskáder művezető története Várkonyi és Nádasy László (a forgatókönyv társszerzője) keze alatt átalakult, elveszítette minden ideológiai élét és megtelt általános emberi tartalmakkal, egy bizalomról, hűségről, szeretetről, esendőségről, gyávaságról, megfelelési kényszerről, korrumpálhatóságról, a felelősség képességéről szóló mozi született, amelyből hiányoznak nemcsak a történelmi szükségszerűséget fölismerő jók és retrográd rosszak, de az egyértelmű (pártszerű) válaszok és megoldások is. A Keserű igazság ma még a filmművészetben jártasabb, a magyar filmeket kedvelő közönség előtt is szinte teljesen ismeretlen.
„A római erény az, ami Rómának a világuralmat biztosítja. A zabolátlanság az, ami szétrombolja a római birodalmat. (...) Az V. századbeli legjobb rómaiak nemcsak a pogány bűnöket bánták meg, de a primitív kereszténység világundorát is. Szent Ágoston, Orosius, Szent Jeromos nem csupán a magánerkölcs mintaképei: kiváló polgárok is voltak. A jó keresztényekből álló római seregek miért nem győztek a barbár, pogány és eretnek hordákon? Mert késő volt már. A társadalmat, szentjei ellenére, kikezdte a gyönyörhajhászás, a pacifizmus és a kapzsiság. A kései bűnbánat megmenthette a lelkeket, de nem a birodalmat.” [Forrás: Maeztu, Ramiro de: Don Quijote, Don Juan és Celestina. Kriterion Kk., Bukarest, 1988.]