...A szocializmus ideológiája (a marxizmus-leninizmus) bizonyos érdekeket tekintett-kezelt abszolút értéknek-értékként (az uralkodó osztály, a munkásosztály érdekeit); az elmúlt húsz év liberálbolsevizmusa az egyéni érdek érvényesítését-érvényesülését emelte az abszolút érték rangjára. Az új (magát jobboldali, keresztény-nemzetiként meghatározó) hatalom deklaráltan (és nagyon helyesen) szakítani szeretne az előző két rendszer „értékhagyományaival”. Hogyan lehetséges ez? Honnan származhat egy új „mérték”? Kisebbségi és/vagy többségi érdekek abszolút értékké emeléséből („demokratikus úton-módon”) semmiképp. Hisz a mérték alapja az érték és nem az érdek, érdekek abszolutizálásából legfeljebb ha „mérdek” születhet, de nem mérték. Honnan eredeztethető egy olyan mérték, amely mindenkit egyenlően mér, nem sértve érdekét, tiszteletben tartva méltóságát?... (magyarido.blog.hu/2011/03/08/mertek_vagy_merdek_meg_mindig_kotcse)
Ha én most (feltéve, de nem megengedve) a Fidesz-KDNP összevont frakcióülésén üldögélnék Hajdúszoboszlón (a továbbiakban: Szoboszló) és a Miniszterelnök elménckedéseit hallgatnám arról, hogy mi vagyunk „Európa legstabilabb politikai rendszere” (www.origo.hu/itthon/20110908-viccelodve-gyozkodte-orban-a-ketkedo-fideszes-kepviseloket.html), (magamat ismerve) olyasféle gondolatok tolulnának fel bennem, mint amiket – még 2008 júliusában –, itt, e blog oldalain, már lejegyeztem (egyszer). Azt írtam akkor:
...Úgy a szocialisták, mint a balliberálisok teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy a posztszocialista társadalom (a diktatúrából éppen kilépő és a polgári demokrácia intézményi és társadalmi kereteit létrehozni-kiépíteni készülődő országlakosság) számára nem tudnak az átmenetre vonatkozó programot biztosítani. Szövetségkötésük első pillanatától máig – figyeljük meg – még csak föl sem merült efféle törekvés. Átfogó politikai, gazdasági vagy társadalmi koncepciónak még csak nyomával sem találkozunk sokéves kormányzásuk során; amit látunk, az a szociális demagógia és a doktriner liberalizmus olykor groteszk, máskor abszurd kombinációjának/kombinációinak kijátszása minden és mindenki ellen, ami vagy aki – vélhetően vagy tényszerűen –veszélyezteti pozícióikat. Gyakorlatilag nyers ideológiai terrort folytatnak a társadalom egésze ellen: koherens ideológia nélkül. Kormányzásuk nem más, mint (a házikedvencekkel együtt sem több, mint) két-, két és félmillió – nem is túlságosan bújtatott – diktatúrája tízmillió felett. Amely azonban (egy általuk is felismert és ezért rettegett) paradoxonon áll: „hogy pozícióinkat meg tudjuk őrizni folyamatosan harcban kell állnunk, blokkolnunk kell mindennemű szerves társadalmi szerveződést, önvédelmi mechanizmust, ad absurdum: le kell győznünk a társadalmat. Ám ezek a pozíciók csak egy működő, életképes (és így ellenállásra is képes) társadalomban képeznek értéket. Ha végképp megtörtük, legyőztük a társadalmat, akkor milyen pozíciókért is folytattuk/folytatjuk a harcot”?!... (magyarido.blog.hu/2008/07/27/a_harmadik_koztarsasag_balsorsa_2_dik_levonas)
Ha ott ülnék Szoboszlón (s efféle gondolatok tolulnának fel bennem) nagyon nyomorultul érezném magam és az első adódó alkalommal lelécelnék arról a frakcióülésről. Sétálnék a hűvös szoboszlói éjszakában, cigarettáznék és az a képtelen meglátásom támadna, hogy „a rendszerváltás rendszerét” nem buktatta meg „a mi fülkeforradalmuk” („mi” alatt a Fidesz-KDNP-frakciószövetség tagságát értem, mert (hiszen) most képzeletben úgy sétálok a hűvös szoboszlói éjszakában, mint a frakcióülés egyik résztvevője), hanem, ha lehet, most jár csak igazán csúcsra. Igaz, hogy kidobtuk „a rendszerváltás rendszerének” léghajójából a – doktriner – liberalizmust, mely mint hatalomtechnikai eszköz végletesen elhasználódott, s csak felesleges ballasztként – holtsúlyként – terhelte a rendszert, de ezzel nemhogy megszabadultunk – volna – a rendszer doktriner demokratizmusától is, hanem éppen hogy felszabadítottuk, megerősítettük azt. „Ezek után nincs az az Isten, ami megállíthatna minket!” – hasítana belém. – „Népet ennél/annál jobban nem lehet kiszolgáltatni »demokratikus politikai elitjének«, mint ahogyan Miniszterelnökünk Kötcsén installálta számunkra a hatalmat!” [Itt, most, mint szerző, kiszólok a szövegből és arra kérem a tisztelt olvasót, hogy ízlésének megfelelően fejezze be a történetet. Könnyítésként adok három opciót, két valószínűtlent és egy harmadikat: 1) A megrendüléstől megrogynának lábaim és nekivágnék a hűvös szoboszlói éjszakának tíz után is nyitva tartó kocsmát keresni. 2) A felismeréstől erősen megéheznék és sietősen visszatrappolnék az ülés színhelyére (helyszínére), hogy a svédasztalon találjak még valamit. 3) Főzök egy teát, rágyújtok egy cigarettára, majd lassan, de biztosan, nyugovóra térek.]
„(...) A probléma másutt van: ott, hogy vannak-e a társadalmak életében járható utak, melyeken az emberek az ilyen zenékhez eljutnak; hogy felkeltik-e az ember gondolatvilágában, tudatában annak az igényét, hogy megbecsülje, és ennek megfelelően az életéhez hozzákösse ezeket az értékeket. A régi ember azt gondolta - mert így tanították neki, és ő ezt elfogadta- , hogy az életünknek legszentebb dolga az, ami a templomban történik. És ami ott történik, ahol történik, ami ott elhangzik és ahogy elhangzik, annak a legméltóbbnak és legszebbnek kell lennie. Ezzel a szellemi felkészítéssel ült be: nem kritizálta a templom épületét, a musica sacrát, a templomi cselekményeket, hanem természetszerűen részesült annak szellemiségében, következésképpen annak esztétikumában is, meggyőzve-meggyőződve afelől, hogy így kell lennie.
