„Arcát mintha ismertem volna valahonnan.”
/Félkopasz, a Jó szelet, kapitányból. Írta Kiss József László, Aranykürt Kiskönyvtár (Harminc éves az úttörőmozgalom!), Bp. 1976/
Néhány oldallal később:
„Te mafla! Az edző a ti általatok Gyufafejnek nevezett, Pogány Gábor süvölvény saját külön édesapja.”
A fenti idézet a mélyebb megértés szempontjából később fontossá válik. A szerző.
/még éppen csak elkezdtük élni Debrecenben a kilencvenes éveket/
forró nyári napon,
a Nap napján:
vasárnap,
kíméletlen kék ég alatt egy ócska ladik orrában kuporogtam,
kucorogtam,
fenekem alatt a Hortobágy langyos, lusta, szinte álló vize – nem igazán tudtad megállapítani, hogy mint folyó, merre is folyik – csobogott, lágyan ütögetve a fenékdeszka túlsó,
alsó lapját;
délutánra járt már, kicsit zsongott a fejem az egész eltöltött naptól:
mert hol a vízen,
hol a pusztán,
de állandóan a Nap alatt – és az én Senyei-Oláh utca mindennapjaihoz szokott szervezetem ekkorra már elfáradt,
ki- és lemerült
a nyílt ég alatti,
az Ég alatti
igénybevételétől – fenekem alatt tehát a Hortobágy lomha vize, szívemben az úszni nem tudó keveset élt ifjú ember aggodalma,
a jövőtől tartó ember aggodalmaként, hiszen a vizek fölött amolyan deja vu-ként mindig látom,
érzem
az elmerülést a sűrű, opálos, rossz házi borra hajazó közegben, most itt, egy köpésre a híres kőhídtól, a kilenc lyukú átkelőtől; és nem lesz menekvés.
harmadmagammal vagyok a lélekvesztőben, szemben, a ladik farában (tat?) csónakmotor búg. szelíden csorgunk déli irányba.
A Senyei-Oláh a volt Csapó utca, a régi Csapó utca, a Csapó-kanyar, a Ruzicska-féle cukrászda, az a kifestett kapualj, ami egy volt nyilvánosházra utal, sok egykor volt kis üzlet és műhely nyoma... dödödö...
Aki ismeri, tudja miről beszélek, ha a Senyei-Oláh utcáról beszélek, ha a tízemeletes panelsor árnyékával megfojtott egykorvolt Debrecenről beszélek.
Ezt a hatalmas szürke paneltömböt úgy pottyantották be a hetvenes években a volt Csapó utca lényegében jobb oldalára, a délire, baloldalát, az északit, képezve az új Csapó utcai nyomvonalnak, ahogyan az amerikai repülők bombázták az emberi kultúra bölcsőjének számító ősi – jelenleg – iraki városokat.
Állandó huzat és egész napi árnyék. Ember- és kutyahúgy szagú átjárók vezetnek a garázsajtók között át a napfényre.
Egy ilyen átjáróval majdnem szemben düledezett a mi kis címfestő műhelyünk. Utcánk árnyékvilágába be, avagy innen kifelé tartóknak egyaránt egyfajta beavatás-élményt jelentett egy-egy átkelés. Ezért aztán a kuncsaftok, a hozzánk igyekvők, általában inkább kerültek: befordultak a Csapó-kanyarnál, esetleg meg is ittak valamit a Csapó-kanyarban, vagy ha ott nem, akkor Ágikánál a Stop presszóban, aztán végigsétáltak a lakott pincék ablakai mellett, az egykor volt nyilvánosház mellett, s máris itt voltak.
A mi kuncsaftjaink, szinte mindegyikük, úgy köszöntek be az ajtón: „Jó napot az uraknak!”, s javarészt butikosok vagy redőnyös-reluxás kisiparosok voltak. Deee, mondjuk, volt elmeháborodott szobafestőnk is.
És most? Révüljünk?
Beállít a kuncsaft kistermetű pörgős emberke rögtön látom hogy redőnyös és reluxás persze mert ez együtt az ipar észlelek rutinból már hiszen olyannak látszani próbál ő mint egy űzött vad aki mégis ura minden körülmények diktálta helyzetnek a butik tulajdonosok inkább a nagyvonalú flegma embert gesztikulálták...
Tehát redőnyreluxa de mi az amire vágyik tudom általában „alig észrevehető méretű cégtábla”
De nem
Nagyvadász mondja Rikító legyen mondja Műanyag legyen hogy vízálló legyen mert csónakra lesz felszerelve és kettő darab legyen cinkosan hunyorít mert egyedül vagyok a műhelyben főnököm Ágikánál Várda keserű és sör mit fogyaszt Mennyibe fog ez kerülni nekem?
Ebben a percben, amikor az ellenértékre kérdez, utalok vissza fenn, a kezdő idézetre.
Fontos, mert nálam itt esett le a tantusz, tudom, ki vagy, hát így felelek:
„Majd lecsónakázzuk.”
kucorgok a ladikban harmadmagammal, mellettem Balu 424, a motornál az ő elvált édesapja, a csónak oldalán kétoldalt felirat, neon hatású narancssárga betűk, fűzöld kontúrral, NAGYVADÁSZ
valami zsilipféle akadály állít meg bennünket, pedig a folyó
és a puszta
és az Ég
és az a valami, amit érzékeltet ez a gáton túli világ, végtelenségének érzetével, időtlenségével, vonzásával, a lépésről-lépésre állandó, de mégis kitárulkozó voltával, ott kínálja magát.
A redőny-reluxás vállalkozó, a Nagyvadász, a napokban átkelt a zsilipen.
- Szervusztok, urak!
