Úgy könnyű jól működő társadalmakról fantáziálni (legyen az törzsi, archaikus vagy modern stb.), hogy az ember képzeletében mindig az ő kezében van az obszidián kés. Próbáljon meg egyszer úgy fantáziálni, hogy, képzeletében, annak a késnek nem a jó végén áll! [Egy komment a Világhálóról 2012-ből]
A napokban láttam a Nat. Geo.-n egy ism. terj. filmet. Egy öreg régész bohóckodott benne: a Yukatán-félszigeti cenotékban (víznyelőkben) mászkált, merülgetett. Az öregúr gyermek- és felnőttcsontvázakat talált a víznyelőkben, amelyeken rituális gyilkosságok nyomai voltak beazonosíthatók.
A mai hivatalos álláspont szerint az 1560-as években a yukatáni Meridában a katolikus inkvizíció koholt vádak alapján közel négyezer maja papot ítélt el, mivel kínzásokkal arra vették rá őket, hogy beismerjék, emberáldozatokat hajtottak végre. Ugyancsak a hivatalos álláspont szerint, a maják szent könyve, a Popol Vuh, melyet a XVIII. században egy Francisco Ximenez nevű domonkos szerzetes (a domonkosok az inkvizíció felelősei és lebonyolítói) talált meg és fordított spanyolra, nem tekinthető hitelesnek, mivel a rosszindulatú szerzetes a maják lejáratása végett csúfosul átköltötte azt.
A régész elővette a XVI. sz.-i inkvizíciós jegyzőkönyveket és a Popol Vuh-t és az azokban talált utalások alapján terepkutatásokba kezdett. Először a guatemalai dzsungelben egy, még a Kr. u. II. sz.-ban elnéptelenedett maja városban próbálta a Popol Vuh-t hitelesíteni, az ott talált reliefek alapján. Majd az inkvizíciós jegyzőkönyvekben szereplő konkrét helyszínekre látogatott, ahol a víznyelőkben kutatott a maja emberáldozati kultuszok nyomai után.
Akit érdekelnek a részletek, az járjon utána. A „poén” az, hogy, bizony, a Popol Vuh hiteles, ott vannak a barlangokban a maja túlvilági rituálék kialakított helyszínei és a legyilkolt áldozatok maradványainak tömegei, az inkvizíció nem kamuzott, a maják vígan gyilkolászták az embereket, többek között, hogy egy Chaac nevű, a víznyelőkben lakó, s×ggfej esőistenüket vérrel és gyermek segítők „küldésével” vegyék rá, hogy adjon nekik esőt.
S hogy miről jutott mindez eszembe, miért mondtam el/írtam le mindezt? Többek között és leginkább azért, mert amit a „progresszió és barátai”∗ Magyarországon művelnek, az inkvizícióért kiált. Állami asszisztenciával száz év körüli öregembereket áldoznak a holokultusznak, ugyancsak állami asszisztenciával kiszolgáltatott, magatehetetlen öregeket és ma már gyerekeket és nőket is vetnek oda százával rituális áldozatként a törzsi vérszomjnak; s akkor még a hétmillió legyilkolt magzatról szót sem ejtettünk!
Itt már tényleg csak az inkvizíció segíthet! Vagy katolikusok leszünk vagy nem leszünk.
[E bejegyzés szövege 2012-ben született.]
∗ (és ebbe, természetesen, jelenleg regnáló Pártunkat és Kormányunkat is beleértem)
korának irodalma – semmit sem értékel annyira, mint az élet nyers őszinteségét, és semmit sem bélyegez meg jobban az írástudóban, mint azt az űrt, mely hirdetett igéje s az élet közt »tátong«. Mégis ki kell mondanunk, hogy ez az űr kevésbé katasztrofális, mint a modern igehirdetők »életessége«: azaz szavaiknak őszinte alkalmazkodása az élethez. A háború bizonnyal nem krisztusi dolog; s Krisztus papja, aki békéről és testvériségről szónokol, s közben megáldja a gyilkos fegyvereket, mindenképp szomorú és tragikus látvány. De mit tegyen a pap, aki mégiscsak ember és hazafi; aki ebben a szörnyű életben él, és szereti hazáját? Százszorta demoralizálóbb az a pap, aki nem cselekedeteit, hanem igéit alkalmazza a vad élethez, s Béke és Testvériség helyett a harcot hirdeti, többé-kevésbé tudatosan félreértve a Krisztus szavait: »Nem békét, hanem harcot hozni jöttem e világra«* – mintha ezekben nem a Szellem harcáról volna szó. Amaz talán gyenge papja az Istennek, de még mindig az Isten papja. Emez a Sátán papja. Áruló pap, áruló »írástudó«. (...)” [Babits Mihály: Az írástudók árulása — 