A világhálós fórumok ellehetetlenítése az információs háború része. Régebben, az internet hajnalán, amikor az emberek behálózása, a virtuális kommunikációs térbe való beterelése, felszoktatása volt a cél, a szólásszabadság, a gondolatok szabad áramlása egy teljesen logikus szlogen volt, amivel meg lehetett győzni a népeket a világháló előnyeiről. Miután ezen túl vagyunk – ma már fingani sem tud senki egy egészségeset a hálózat nélkül, gyakorlatilag minden hivatalos és magántevékenység legalább részben, ha nem egészében az interneten zajlik –, a fő csapásirány a világháló feletti ellenőrzés, kommunikációs és tematizációs monopólium megszerzése lett. Úgyhogy a szólásszabadság és a gondolatok szabad áramlása ma már fake news-gyártás, pánikkeltés, gondolatbűnözés, terrorizmus, globális veszély, amitől minden módon és eszközzel meg kell védeni a világfalu tisztességes polgárait. Mindennek semmi köze az összeesküvés-elméletekhez, ez a dolgok logikus menete. Megváltozott a világtrend, akik néhány éve még abban vélték érdekeltnek magukat, hogy minél többen elmondhassák a mondókájukat, ma már abban vélik érdekeltnek, hogy rajtuk kívül lehetőleg senki. Igaz ez a legnagyobb játékosokra ugyanúgy, mint a legkisebbekre. Aki érti az idők szavát, az a fórumokban is a homogenizáció, a gondolati egyneműsítés eszközét látja és ennek szellemében is működteti, fejleszti: se szeri, se száma ma már a különféle, e célt szolgáló kommunikációs és pszichológiai technikáknak-technológiáknak. Ezzel szembemenni felesleges, mert lehetetlen — a személy feladata ugyanaz marad, mint eddig is, mindig is volt, védeni integritását.
„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”
2019.03.02. 05:33
A gondolati egyneműsítés eszközei
Címkék: média internet sajtó kommunikáció szólásszabadság globalizmus világháló politikai korrektség véleményszabadság közösségi média progresszió véleményterror véleménymonopólium konszenzusterror véleménydiktatúra homogenizáció
Szólj hozzá!
2019.02.26. 10:39
Mi történt február 25-én?
Címkék: történelem 1956 terror kádár jános kommunizmus kisgazdák szocializmus mkp ávh ávo szovjetunió 1947 kommunisták sztálinizmus rákosi mátyás rajk lászló 1958 koncepciós perek 1945 második világháború fkgp nagy ferenc szovjet megszállás bolsevizmus párizsi békeszerződés kékcédula szovjetterror magyar kommunista párt kovács béla bolsevikek koalíciós időszak szovjetkommunizmus magyar közösség-összeesküvés a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja független kisgazda- földmunkás- és polgári párt szeb szövetséges ellenőrző bizottság
Február 25-e Magyarországon 2000 óta a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. De mi történt február 25-én?
1947. február 25-én este a megszálló szovjet katonai hatóságok elhurcolták otthonából Kovács Béla kisgazdapárti országgyűlési képviselőt, a párt főtitkárát. Kovácsot a legnagyobb titokban egy budapesti szovjet állambiztonsági központba vitték, majd március 2-án közleményt adtak ki, mely szerint: a szovjet megszálló hatóságok föld alatti, szovjetellenes fegyveres terrorista csapatok alakításában és a Szovjet Hadsereg ellen irányuló kémkedés megszervezésében való aktív részvétele miatt letartóztatták a Kisgazda Párt volt főtitkárát.
Kovács Béla letartóztatása – valójában elrablása – amilyen megdöbbenést okozott, tulajdonképpen épp annyira nem volt váratlan. 1946 decembere óta folytak ugyanis a letartóztatások a Rajk László kommunista belügyminiszter által októberben létrehozott ÁVO (a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya) első monstre koncepciós eljárásában, a „köztársaság-ellenes összeesküvés” vagy „Magyar Közösség-összeesküvés” néven elhíresült ügyben. Több mint 2400 embert vontak vizsgálat alá, több mint 250-et tartóztattak le, akik közül végül 229 került bíróság elé hat nagy kirakatperben. Ennek a moszkvai forgatókönyv alapján lejátszott, rendvédelmi-igazságügyi köntösbe bujtatott politikai akciónak pedig egyik, ha nem legfontosabb célja, az ekkor az Országgyűlés legnagyobb képviselőcsoportját adó Független Kisgazda Párt szétverése volt.
A II. világháborút követő első országgyűlési választásokat 1945 novemberében tartották, melyet a Független Kisgazda Párt nyert meg a szavazatok 57 %-ával, azaz abszolút többséggel. Önálló kormányalakításra mégsem volt lehetősége, mivel a győztes hatalmak által a megszállt ország felügyeletére létrehozott SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) – s elsősorban ennek szovjet vezetése – feltételekhez kötötte, korlátozta a politikai működést. Csak a SZEB által is jóváhagyott párt működhetett, indulhatott választásokon, valamint bevezették a „koalíciós kormányzás”, illetve a „pártközi értekezletek” intézményét, névleg a demokratikus működés, valójában a marxista pártok politikai túlsúlyának biztosítására. Így a kisgazda kormány úgy állt fel, hogy kulcstárcákat volt kénytelen átengedni a kommunisták, a szociáldemokraták és a parasztpártiak számára: kommunista felügyelet alá került többek között a belügy, a népjólét, szociáldemokrata felügyelet alá az igazságügy, az ipar, a kereskedelem, parasztpárti felügyelet alá a vallás- és közoktatásügy stb. Tovább szűkítette a kisgazdák mozgásterét, hogy a politikai viták és döntések az országgyűlésből – ahol a választási eredmények nyomán a 409 képviselőből 245 kisgazda volt – átkerültek a „pártközi értekezletekbe”, ahol a marxista pártok – a kommunisták, szociáldemokraták és parasztpártiak – dominanciája érvényesült: ezután csak olyan törvényjavaslat kerülhetett az országgyűlés elé, amelyről a pártközi értekezlet pártjai között megegyezés született.
Mai ésszel felfoghatatlan, hogy a megszálló szovjet katonai hatóságok és a kommunisták, valamint a nekik magukat alárendelő szocdemek és parasztpártiak egyre átlátszóbb és egyre durvább visszaélései ellenére a kisgazdák miért vállalták a kormányzópárti szerepet és – nyilvánvalóan teljesen reménytelenül – miért igyekeztek fenntartani a korrekt politikai működést vagy legalább annak látszatát. A választ az egykori kisgazda politikusok visszaemlékezéseiben találhatjuk meg, akik szinte egybehangzóan azt vallják, pártjukon belül általános vélekedés volt, hogy a háborút lezáró béke megkötésével, a szovjet csapatok kivonását követően helyre áll a normális demokratikus működés — addig pedig valahogyan, „akár féllábon is” kibírják. Azonban rosszul kalkuláltak és ezért nagyon nagy árat fizettek. 1947. február 10-én kihirdették a Magyarország számára a háborút lezáró párizsi békeszerződést, amely kimondta: a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.
Moszkva 1946 végén látta elérkezettnek az időt a kisgazdák országgyűlési többségének fölszámolására. Először több, a kisgazdákhoz köthető személyt vettek őrizetbe az ÁVO által indított „köztársaság-ellenes összeesküvés”/„Magyar Közösség-összeesküvés” vizsgálatsorozat keretében. Nem sokkal ezután Rajk László kommunista belügyminiszter átadott Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnöknek egy nyolcvan kisgazda képviselő nevét tartalmazó listát, akikről azt állította, gyanúsíthatók a összeesküvésben való részvétellel és mentelmi joguk felfüggesztését, kiadatásukat kérte az országgyűléstől. A kisgazdák ezt megtagadták, majd Nagy Ferenc, egy Rákosi Mátyás kommunista miniszterelnök-helyettessel folytatott egyeztetés után bejelentette, húsz kisgazda képviselő önként lemond mentelmi jogáról, aláveti magát a vizsgálatnak. Ezt követően a kommunista belügy már Kovács Béla kisgazda pártfőtitkár mentelmi jogának felfüggesztését követelte, amire válaszul a kisgazda vezetés egy országgyűlési vizsgálóbizottság felállítását ajánlotta, amely valamennyi esetlegesen érintett képviselő ügyét megvizsgálhatja. A kommunisták ezt elutasították, mivel így betekintést engedtek volna az ügy részleteibe és lelepleződött volna annak koncepciós jellege. Újabb egyeztetések-tárgyalások és Rákosi Mátyás újabb közbelépése után, Nagy Ferenc rábeszélésére, Kovács Béla vállalta, hogy február 24-én tanúként az ÁVO-n vallomást tesz. Kovács a kitűzött időpontban meg is jelent az Andrássy út 60-ban, ahol szembesítették több, korábban letartóztatott párttársával, akik – nyilván, az általuk átélt kihallgatási procedúrák és kínzások hatására – őt nevezték meg az összeesküvés egyik vezetőjeként. Ekkor elengedték. A Parlamentbe ment, ahol beszámolt Nagy Ferencnek a tapasztalatairól és megjegyezte: „ezt nem lehet túlélni”. Másnap, február 25-én, ismét kihallgatták, majd miután hazatért, este megjelent otthonában két szovjet államvédelmi tiszt egy szovjet katonai egység kíséretében és elhurcolták. Áprilisban megszületett a „köztársaság-ellenes összeesküvés”/„Magyar Közösség-összeesküvés”-persorozat első bírósági ítélete (Donáth György és 12 társának pere), több halálos ítélettel. Májusban pedig, az éppen külföldön, Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnökről jelentették be, hogy részt vett az összeesküvésben; távollétében lemondott és az USÁ-ba emigrált. Miután a kisgazdák képviselőcsoportjának közel negyede vagy börtönbe került vagy külföldre menekült Rajk László belügyminiszter új választójogi törvényt terjesztett az országgyűlés elé és augusztus 31-re új választásokat hirdetett: ez lett a hírhedt „kékcédulás választások”, mely során a kommunisták egy nagyarányú csalássorozattal a Baloldali Blokk – Magyar Kommunista Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Szakszervezeti Tanács – számára abszolút többséget biztosítottak az országgyűlésben.
Kovács Bélát 1947. február 25-én este a szovjetek a budapesti, Vilma királyné útjai szovjet államvédelmi központba vitték, ahol kihallgatták, majd 1951-ig különböző szovjet katonai börtönökben – Sopronban, az Ausztria szovjet megszállási övezetében lévő Neunkirchenben és Baden bei Wienben – tartották fogva. 1951-ben Moszkvába szállították, a Lubjankába, a Szovjet Állambiztonsági Minisztérium börtönébe, ahol 1952-ben, bírósági eljárás nélkül, egy állambiztonsági minisztériumi határozattal huszonöt év szabadságvesztésre ítélték. Ezt követően a verhnyij uralszki, majd a vlagyimiri börtönben raboskodott. 1955-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa átadta a magyar hatóságoknak, hazahozták és a nyíregyházi, majd a jászberényi ÁVH-börtönben ült, mígnem 1956 áprilisában az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette, megszüntették az ellene folyó eljárást, hazatérhetett Pécs melletti, mecsekaljai otthonába. Az ekkor negyvennyolc éves Kovács Béla már nagyon beteg volt: a börtönévek alatt súlyos reumás és vérnyomásproblémák alakultak ki nála, szívinfarktuson és agyvérzésen esett át, sokat rontott egyébként is rendkívül rossz állapotán, hogy hazaszállítása után, a magyar ÁVH-börtönökben ismét különösen kegyetlenül bántak vele, rendszeresen verték. Élete hátralévő éveinek jelentős részét kórházakban töltötte. Az 1956-os forradalom kitörését követően Budapestre hívták és Nagy Imre kormányában földművelésügyi miniszteri tárcát kapott. A forradalom és szabadságharc leverése után Kádár János többször személyesen próbálta meggyőzni, hogy működjön együtt az új hatalommal – mivel Kovács egyedülállóan népszerű és nagy tiszteletben álló politikus volt a parasztság körében –, amit ő mindannyiszor elutasított. 1958-ban ismét megkeresték, hogy pártonkívüli képviselőként induljon az országgyűlési választásokon, amit ekkor már – ki tudja miért?! – elvállalt. Azonban csak néhány napig volt képviselő, az új országgyűlés megalakulását követő napokban tüdővérzést kapott és néhány hónap múlva, ötvenegy évesen, meghalt...
Szólj hozzá!
2019.02.23. 02:05
„Nem szeretnélek benneteket tájékozatlanul hagyni, testvérek, e titok dolgában...”
Címkék: katolikusok biblia kereszténység bűn kegyelem zsidóság katolikus megtérés katolicizmus üdvösség katolikus egyház bűnbocsánat irgalom katolikus teológia rómaiaknak írt levél
Részlet Szent Pál Rómaiaknak írt leveléből:
„Róm 11.25
Nem szeretnélek benneteket tájékozatlanul hagyni, testvérek, e titok dolgában, nehogy egyéni véleményetekre hagyatkozzatok. A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek,
Róm 11.26
akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget az Írás szerint: Sionból jön a szabadító és eltörli Jákob gonoszságát.
Róm 11.27
Ez lesz velük a szövetségem, amikor megbocsátom bűneiket.
Róm 11.28
Ők az evangéliumot tekintve ellenségek, a ti javatokra, de a kiválasztás szerint kedvesek, az ősökért.
Róm 11.29
Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását.
Róm 11.30
Amint egykor ti sem engedelmeskedtetek Istennek, most azonban az ő engedetlenségük következtében irgalomra találtatok,
Róm 11.31
úgy ők is hitetlenek lettek az irántatok tanúsított irgalmasság miatt, hogy egykor majd irgalomra találjanak.
Róm 11.32
Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.”
Szólj hozzá!
2019.02.21. 00:11
A bálna arca (kultúrharcos jegyzet)
Címkék: irodalom irodalomtörténet amerikai irodalom melville herman hawthorne nathaniel 1850 1851 a skarlát betű moby dick vagy a fehér bálna a bálna arca
„Minél többet gondolok erre a hatalmas farokra, annál jobban sajnálom, hogy nem tudom leírni. Néha olyan mozdulatokat tesz, amelyek emberi kéznek is díszére válnának, mégis megmagyarázhatatlanok. Nagyobb csordában néha oly feltűnőek ezek a titokzatos taglejtések, hogy egyik-másik bálnavadász azt állította előttem: hasonlatosak a szabadkőműves jelekhez és jelképekhez, s a bálna ily módon érthetően társalog a világgal. Vannak még a bálna testének egyéb olyan mozgásai is, amelyeket legtapasztaltabb üldözői is rendkívül különösnek és megmagyarázhatatlannak találnak. Bárhogy felboncolom is a bálnát, csak a bőrfelület alá jutok. Nem ismerem és sohasem fogom megismerni. De ha nem ismerem még a bálna farkát sem, hogyan fognám fel a fejét? S mi több, hogyan érthetném meg az arcát, mikor nincs is arca. Mintha azt mondaná: láthatod hátsó részeimet, láthatod a farkamat, de az arcomat nem láthatja senki. Én azonban nem tudom tisztán kivenni a hátsó részeit; s akárhogy hivatkozzon is az arcára, újból azt mondom: nincs arca”
[Forrás: Mellville, Herman: Moby Dick vagy a fehér bálna. Európa Kk., Bp., 1989., 453. p.]
Herman Melville és Nathaniel Hawthorne az 1840-es években váltak ismert és elismert szerzőkké, Melville regényeivel, Hawthorne novellásköteteivel. Kapcsolatuk kölcsönös tiszteleten alapulónak és barátinak volt mondható, az irodalmi körökben ismertebb, járatosabb Hawthorne, lehetőségeihez mérten, igyekezett szakmailag támogatni a nála másfél évtizeddel fiatalabb Melville-t. 1851 mindkettejük életében sorsfordítónak bizonyult.
Hawthorne első regénye, A skarlát betű (The Scarlet Letter, 1850), hatalmas sikert hozott, míg Melville új regénye, a sorban már hatodik könyve, a Moby Dick vagy a fehér bálna (Moby-Dick; or, The Whale, 1851), komoly zavart és értetlenséget váltott ki, mind az irodalmár pályatársak és a kritikusok között, mind a nagyközönségben. Hawthorne-t A skarlát betű és azt követő művei nemcsak kora egyik legnépszerűbb írójává, de jómódú, tekintélyes polgárrá és közemberré is tették, 1853-ban az Egyesült Államok liverpooli konzulává nevezték ki, Melville a Moby Dickkel és az azután írott három regényével (a kortársak számára egyre érthetetlenebbé-értelmezhetetlenebbé váló írói látás- és gondolkodásmódjával, stílusával) oly mértékben „kiírta magát” az irodalmi életből és annyira elfordította magától olvasóit, hogy 1857 után már kiadót sem talált műveinek.
Hawthorne pályája csúcsán, 1860-ban, fölhagyott az írással, az 1864-ben következett haláláig eltelt négy évből mindössze néhány szövegtöredéke maradt fenn ránk; Melville az irodalomból történt kiszorulását követően is folytatta az alkotást, mivel regényei kiadatására nem látott esélyt, ezért elbeszélésekkel és versekkel próbálkozott, sikertelenül (1857 és halála, 1891 között, mindössze egyetlen hivatalos kötete jelent meg, 1866-ban, az amerikai polgárháborút versekben megörökítő Battle-Pieces and Aspects of the War, amely azonban igen látványos bukást hozott, az ezerkétszáz kinyomtatott példányból mindössze négyszáznyolcvanhatot sikerült értékesítenie a kiadónak; emellett még három verseskötete látott napvilágot Melville-nek hátralévő életében, egy 1877-ben, melyet nagybátyja, Peter Gansevoort finanszírozott és két szerzői magánkiadású kötet, 1888-ban és 1891-ben, ez utóbbiak huszonöt-huszonöt példányban kerültek kinyomtatásra).
Az irodalomtudomány mai állása szerint Nathaniel Hawthorne és Herman Melville a XIX. századi amerikai irodalmi reneszánsz két jelentős alkotója a legnagyobbak közül, azonban míg Hawthorne már életében elnyerte a megérdemelt ismertséget és helye és szerepe azóta sem vált kérdésessé, addig Melville közel fél évszázadra kiesett az irodalmi köztudatból, pályája legnagyobb részét mellőzöttségben, elutasítottságban töltötte és csak halála után két évtizeddel, az 1910-es években került sor újrafelfedezésére. A melville-i életmű további sajátossága, hogy gyakorlatilag „kimeríthetetlen”, nemzedékről nemzedékre minden művész- és irodalomtudós-generáció újabb és újabb, addig ismeretlen aspektusát tárja fel; Melville-ben ma már nem csak a világirodalmi jelentőségű romantikus regényírót, a szimbolizmus előfutárát látjuk, de az amerikai kispróza megújítóját és a csak Walt Whitmanhez vagy Emily Dickinsonhoz mérhető költőt is, nem csak a hihetetlenül komplex érdeklődésű és (nemritkán az extremitásig) széles látókörű irodalmárt, de a korának messze előtte járó „filozófus-művészt” is stb.
Mindez a kultúrharcról jutott eszembe — s ha már eszembe jutott, ide is jegyeztem.
Szólj hozzá!
2019.02.20. 01:45
Transz
Címkék: média sajtó homoszexualitás kommunikáció történelem irodalom liberalizmus nero globalizmus róma politikai korrektség római irodalom individualizmus irodalomtörténet suetonius progresszió róma bukása történetírás európa végállomás homogenizáció prájdfeszt latin irodalom caesarok élete
Minapi hír: „Ónodi Adél Magyarország első transz címlaplánya. Az ELLE márciusi címlapján szerepel. Ónodi Adél színésznő és aktivista ELLE márciusi számának címlapján szerepel. Ez az első alkalom, hogy Magyarországon transznemű személy kerül egy újság címlapjára. Ónodi Adél 23 éves, jelenleg Berlinben él és dolgozik egy ösztöndíjnak köszönhetően.” [forrás]
Olvasom és a következő jut eszembe (és ha már eszembe jutott, ide is idézem):
„28. [Nero] Nemcsak szabadon született fiúkat és férjes asszonyokat becstelenített meg, hanem erőszakot tett egy Rubria nevű Vesta-szűzön is. Actét, a szabadon bocsátott rabszolganőt csepp híján törvényesen is feleségül vette, és rábírt consuli rangú embereket, esküdjenek meg, hogy az asszony királyi vérből származik. Az ifjú Sporust, akit megfosztatott férfiasságától, és mindenáron nővé akart változtatni, nászajándékok tömegével, vörös fátyollal a fején, nagy feltűnést keltő, ünnepélyes esküvői szertartás után házába vitette, és úgy élt vele, mint feleségével. Ma is emlegetik még egy tréfacsináló szellemességét: »be jól járt volna, az emberiség, ha Domitius is ilyen asszonyt visz a házhoz«. Ezt a Sporust a császárnék díszruhájába öltöztette, gyaloghintón járatta, magával vitte görögországi összejövetelekre, vásárokra, Rómában a Sigillaria ünnepélyre, és a nyilvánosság előtt folytonosan csókolgatta. Még a tulajdon anyját is megkívánta, és annak ellenségei riasztották meg csupán, akik attól féltek, hogy ez a szilaj és telhetetlen asszony e furcsa viszony révén majd túl nagy hatalomra tesz szert; ezt a dolgot nem is vitatja senki, miután Nero ágyasai közé vett egy örömlányt, aki feltűnően hasonlított Agrippinához. Sokan állítják azt is, hogy valahányszor anyjával közös gyaloghintóban utazott, fajtalan szeretkezésükről árulkodó nyomok maradtak ruháján.
29. Maga is oly szemérmetlenül bocsátotta áruba testét, hogy végül is minden tagját megfertőzte. Egészen új játékot is eszelt ki; azt ugyanis, hogy vadállat bőrébe varrva kitört egy ketrecből, és nekiesett karókhoz kötözött férfiak és nők szeméremtestének, majd miután kedvét töltötte, erőszakot tétetett önmagán Doryphorusszal az egykori rabszolgával; és míg ő asszonyává tette Sporust, magát odaadta Doryphorusnak, s hozzá még olyan hangot, olyan sikoltásokat hallatott, mint a szűzlány, akin erőszakot tesznek. Sok mindenkitől hallottam, őszinte meggyőződése volt, hogy nincs erkölcsös ember a világon, sem olyan, akinek makulátlan a teste; csak a legtöbben eltagadják bűneiket, és ravaszkodás mögé rejtik; ezért ha valaki nyíltan megvallotta szemérmetlenségét, annak egyéb vétkeit is megbocsátotta.” [Forrás: Caius Suetonius Tranquillus: Caesarok élete]
Szólj hozzá!
2019.02.19. 02:27
A magyar széppróza napja, 2019
Címkék: irodalom esterházy péter jókai mór magyar irodalom kulturkampf 2019 kultúrpolitika a magyar próza napja a magyar széppróza napja kulturális piac
Idén másodszor és kétszer.
Néhány írószervezet, könyvkiadó és könyvterjesztő meghekkelte a kezdeményezést, önkényesen szegény Esterházy születésnapját nevezte ki A Magyar Próza Napjává – és nem csak kinevezték, hanem jogilag le is védették a kifejezést–, mivel Esterházy neve presztízst és pénzt jelent számukra, a tőlük függetlenek által felvetett nevek pedig már nem, mert azok már mindenkiéi, klasszikusok, műveik szabadon hozzáférhetőek, nem állnak kiadói jogvédelem alatt és nem jogdíjkötelesek.
Február 18., Jókai születésnapja, A Magyar Széppróza Napja – a hivatalos állami ünnep, melyet a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség szervez és bonyolít – és április 14., Esterházy születésnapja, a Magyar Próza Napja.
Szólj hozzá!
2019.02.18. 03:00
A párduc (kultúrharcos jegyzet)
Címkék: film irodalom 1956 1958 francia film amerikai film olasz film 1963 irodalomtörténet olasz irodalom a párduc tomasi di lampedusa giuseppe visconti luchino
Giuseppe Tomasi di Lampedusa, Lampedusa hercege írt egy könyvet. A herceg, miközben birtokait igazgatta, a világban utazgatott és két háborúban is katonatisztként szolgálta hazáját, 1954 és 1956 között, irodalmi ambicióinak teret engedve, papírra vetett egy regényt. Miután befejezte, a munkát több könyvkiadónak is felajánlotta, akik, nyilván, nagyon udvariasan, de elutasították, kiadásra alkalmatlannak minősítették művét, amit a herceg, nyilván, nagyon elegánsan tudomásul vett. 1957-ben Tomasi di Lampedusa elhunyt, halála előtt könyvének magánkiadását, mint méltóságon aluli lépést, megtiltotta. Özvegye, Alexandra von Wolff-Stomersee, és fogadott fia, Gioacchino Lanza Tomasi, a kéziratot átadta Elena Croce műfordítónak, aki figyelmébe ajánlotta azt Giorgio Bassani írónak, kiadói főszerkesztőnek.
A párduc (Il Gattopardo), Giuseppe Tomasi di Lampedusa regénye, végül 1958-ban jelent meg és olyan hatalmas szakmai és közönségsikernek bizonyult, hogy nyomban számos nyelvre lefordították és rövid időn belül több, mint negyven kiadást ért meg (1961-ben a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatában már magyarul is olvasható volt). Az irodalmi világsiker mintegy logikus következményeként 1963-ban Luchino Visconti rendezésében, Claudia Cardinale, Burt Lancaster és Alain Delon főszereplésével, színes, szélesvásznú, három és fél órás nemzetközi szuperprodukció [imdb] is készült a regényből (a filmnek létezik 205, 195, 185 és 161 perces változata is), amely az az évi Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjat nyert és a Brit Filmintézet filmkritikusok által összeállított listáján, a valaha forgatott száz legjobb film között az 57. helyet foglalja el.
Az irodalomtudomány mai állása szerint Tomasi di Lampedusa A párduca a XX. századi prózairodalom egyik kiemelkedő alkotása, az olasz és a világirodalmi kánon egyik fontos és tekintélyes műve, Giuseppe Tomasi di Lampedusát a XX. század egyik legjelentősebb írójaként tartják számon.
Mindez a kultúrharcról jutott eszembe — s ha már eszembe jutott, ide is jegyeztem.