„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”
2010.11.09. 06:56
Chestertonról (…mégsem akárki ez a Chesterton…)
Címkék: nyugat katolikusok kereszténység katolikus platón katolicizmus misztika kelet katolikus egyház chesterton g k hitvédelem aquinói szent tamás kinyilatkoztatás szent ágoston manichaeusok vallásfilozófia
Szólj hozzá!
2010.11.05. 07:49
Betapasztott szájjal (Szűk Balázs beszélgetése Wittner Máriával)
Címkék: film nemzet történelem magyarország 1956 demokrácia rendszerváltás rendszerváltozás forradalom valóság magyarság wittner mária megtorlás rendszerváltoztatás magyar film kádárkor szabadságharc kádárvilág siklósi beatrix valóságigény hóhér vigyázz matúz gábor
Wittner Mária (1937. június 9. - ) gépírónő, segédmunkás, varrónő, takarítónő, rokkantnyugdíjas, költő, édesanya, ’56-os forradalmár és szabadságharcos, halálraítélt, börtönviselt és országgyűlési képviselő. Akiben „nagyasszonyként” hisznek. Aki nemrégiben sajátos performance-szal tiltakozott a parlamentben: beragasztotta a száját. Az ő csendje mindenkinél beszédesebb! 2007/2008-ban portré-esszé film készült róla Hóhér, vigyázz! címmel Matúz Gábor és Siklósi Beatrix rendezésében. Számtalan más filmben idézték (Magyar József: A mi forradalmunk; Góczán Flórián: Oly távol, messze van hazám; Székely Ferenc — Nyáry Gábor: A POFOSZ ’56-ról), de ez az első, amelynek ő a nyughatatlan főszereplője...
-Az ön sorsa leginkább az ókori görög tragédiák hősnőihez hasonlatos. Németh László nyugodtan mintázhatta volna magáról az igazul bűntető Elektra vagy a fájdalmas anya Medeia képét. Árvaság és a kármelita nővérek anyai óvása; élet-halál harc és disszidálás; halálos ítélet és idegösszeroppanásokat hozó kegyelem; 13 év börtön és elvett fiúgyermek; segédmunka és zászlóvarrás. Miképp viselhető el mindez? Erre csak egy nő képes?!
Wittner Mária: Amíg nem mondhattam ki, amit láttam nap mint nap, csak betegre rágtam magam; addig nekem eszméletlen sok idegösszeroppanásom volt. A legutolsó annyira súlyos volt, hogy mentővel vittek be az ORFI-ba, teljes idegösszeomlással és idegyulladással a csípőmben. A bal Achillesem azóta is el van halva. Akkora már kivették a gerincemből a két aknaszilánkot, amit a november 4-ei harcokban szereztem. Ott benn egy pszichológus járt hozzám. Aztán minden nap jött, és beszélgettünk. És egyszer azt mondja nekem: „Nagyon sok mindenről beszélgettünk, és érzem, hogy vannak olyan dolgok, amiről maga nem akar beszélni. Az orvosának csak annyit mondok el, amennyi ahhoz szükséges, hogy maga meggyógyuljon.” Azt csak a „gangszterváltás” után tudtam meg, hogy Ottó ötször ugrott neki a pszichológiának, és nem vették föl „osztályidegen” léte miatt. Tényleg rendes ember volt:” Nézze, ezt a munkát , amit én csinálok, ezt el tudná végezni egy két elemit végzett paraszt ember is, ha van hozzá adottsága, de mit csináljak, ha ragaszkodnak a papírhoz?”
És elhatároztam, hogy beszélni fogok, és akkor kezdtem el beszélni. Nem bírom a bezártságot, nem bírom a kocsiban az övet a nyakam körül, nem bírom az ajtókat, és ezért a szanatóriumban mindig fönt voltam a teraszon. Akkor délután is fölmentem a teraszra és bámultam a Dunát. És akkor írtam meg a Kísért a múlt c. versemet. Másnap mondtam a doktor úrnak: „Írtam egy verset, de olyan érzésem van, hogy nem szabad hozzányúlni.” Elolvasta. „Nagyon szép. Ehhez tényleg nem szabad hozzányúlni.”
-Ön három helyen is harcolt ’56-ban: Corvin köz, Tűzoltó utca és a Vajdahunyad utca. Mik voltak a különbségek és azonosságok ezekben a harcokban? Alakultak-e ki vezéregyéniségek?
-Menet közben alakultak ki. Az egyik komoly vezéregyéniség Iván-Kovács László volt a Corvin közben. Aki a Corvin közt mint stratégiai helyet megtalálta, annak katonának kellet lennie. Lászlónak az édesapja katonatiszt volt, ő maga sportolt és katonaviselt is volt. A családban úgy hívták, hogy „babhuszár”, mert állandóan tarka és fehér babbal lejátszotta a harcokat, főként a híres római csatákat. Azok az írások, levelek, amit leírattak vele a nyomozatin, bizonyították, hogy ő a szó szoros értelmében bedugta a fejét a hurokba. Szóval annyira vállalta ő önmagát! Később a Pongrácz lett itt a parancsnok, de én ekkor már a Vajdahunyad utcában voltam. Ottani parancsnokunk, Jánoki Attila volt, s ott volt a bátyja is, Laci. Édesapjuk annak idején vezérkari tiszt volt. Attila Svájcba disszidált, hazajött. Később Kanadába került. Tizenegy évet ültem már, amikor a parancsnok által kikértek, hogy beszélhessenek velem. Jogerős elítéltet csak a börtönparancsnok engedélyével lehetett meghallgatni. Kihívtak, két „nyominger”volt a főutcáról. Kérdezték, hogy mit tudok Jánoki Attiláról? „Na, ugyan mit tudnék? Itt ülök 11 éve. Maguk többet tudnak róla, mint én.”
Egy dolog biztos, akkor döbbentem rá, hogy Attila nem véletlen ment Kanadába.
-Kik kerültek kor és gondolkodás szerint a fegyveres felkelők közé? Számított-e a származás?
-Munkások is voltak, meg értelmiségiek is. Nagyon sok kölyök. Alig éltek még. Csita az apjával volt a Corvin közben. Mi nem tudtuk egymás nevét igazán, nem is érdeklődtünk. Talán ez volt a legjobb. Kilencvenben megkérdeztem : „Gyerekek, ki tud valamit a Csitáról?”
S akkor mondták, hogy ott fekszik a 19-es sor végén az apjával együtt. És akkor megnéztem: Szente István, Szente Károly. Rádöbbentem arra, hogy 58 karácsonyán őket akasztották: apát és fiút. És mondtam is a Katinak (cellatárs), hogy micsoda sátáni dolog, hogy a szeretet ünnepére oda teszik az özvegynek a fa alá a fiának és az apjának a fejét. Pár éve derült ki, hogy Csitának az anyukáját, öt gyerekkel, kiüldözték Csepelről. Embertelen egy rendszer volt!
-Mik voltak ön ellen a vádpontok?
-A Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres felkelés;
többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság;
többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet;
bűnszövetkezetben elkövetett fegyveres rablás;
disszidálás.
Idióta voltam: disszidáltam és vissza is jöttem, mert Kádár büntetlenséget ígért. Kati vőlegényét is visszacsalták, aztán könyörtelenül kivégezték. Akkor még az ember naiv volt: hogy egy kormányfő hazudjon?!
-A vádpontokat mivel bizonyították? Fotókkal is?
-Az is egy dokumentáció volt. Volt nálunk egy srác, a Jura, aki akkor jött vissza a Szovjetúnióból, és perfekt beszélt oroszul, és ott volt a csapatunkban. Én a Jurától tudtam azt, hogy az oroszok Pestről Budára, Budáról meg Pestre lőtték egymást, mert azt hitték a Dunára, hogy az a Szuezi csatorna. Mivel ágyúval lőttek, volt ott halott bőven. De azokat a halottakat is ránk testálták. Itt bizonyíték nem volt, bizonyítási eljárás meg minek, hiszen a Tóth Jóska, amikor lezárták a vádakat illetve a tanúkihallgatást, a Tucsek (vérbíró) azt mondta, hogy a tanúkihallgatásnak vége. Megmondta, hogy holnap kiket vigyenek az elmeszakértőhöz, az elég normálisakat pedig az akasztófára. Utána rá vádbeszéd és ítélethirdetés. Na, most a Tóth Jóska felállt a teremben és mondja: kéri a bíróságot, hogy hallgassa ki a tanút, ugyanis ők 30-án éjjel jöttek fel Monorról élelmiszer szállító kocsival, és fent maradtak. Rajta is vannak a csoportképen. Viszont a Köztársaság téri harccal vádolták őket, ami viszont nappal volt. Akkor a Tucsek azt mondta: már semmiféle tanút nem hallgatnak ki, le van zárva. Erre a Tóth Jóska mondja: „Nem igazságos a Népbíróság!” A Tucsek: „Hogy meri ön a Népbíróságot rágalmazni?!” Aztán már két másodperc, és a bírói pulpitus tetején, Tóth Jóska fönt termett az asztalon. És behúzott a Tucseknak, és szétvert az ülnökök között. Tucsek másnap kék monoklival jött be, de abban a pillanatban felhördült a tárgyalóterem. A Tóth Jóskát egy idő után két lábbilincsbe rakták, majd leültettek bennünket az első sorba, és akkor a Tucsek mondta: „Addig a vádlottak itt ülnek, míg az ügyészségi folyosót kiürítik.” És mi fél órát ültünk ott, hogy ürítsék a folyosót, nehogy tanúja legyen a dolgoknak. Aztán fölvittek bennünket, és akkor „telefonáltak” a srácok a radiátoron, hogy nyugodjatok meg, elölről kell kezdeni a tárgyalást, mert az incidens befolyással lehet az ítéletre. Tehát másik bíró fogja tárgyalni. Másnap lementünk. Na, ki van ott? A Tucsek. Mondja, hogy az első sort hagyják szabadon, és a második sorba kezdték ültetni a vádlottakat, hogy ne forduljon elő, ami tegnap történt. Utána ki is végezték Tóth Jóskát. Soha nem láthatta meg a fiát, aki akkor született meg, amikor bekerült a börtönbe.
-Versei, úgy érzem, összefoglalói ennek a női sorsnak, női reménynek, ahogy ön a világ megmentését látja. Vádiratok is, krónikák is. Az öngyógyítás dokumentumai. Mennyi vers készült a fogság ideje alatt és mennyi utána?
-A fogság időszaka alatt két vers készült. Én nem szoktam úgy leülni, hogy most írok verset, hanem engem ha valami megráz, akkor érzem, hogy ebből valami lesz, de hogy mi, azt nem tudom. A forradalom 49. évfordulóján japán ismerőseimmel elmentem a Vajdahunyad u. 41-be. Már ki volt lakoltatva, az ablakok betéglázva. A halál lehelete áradt belőle, az enyészeté. 89-ben is láttam ezeket a házakat: csupa sebhellyel. Eltelt 33 év , és mintha a házakat is büntették volna, egyszerűen nem is javították ki. Jött is egy tag, és azt hitte, be akarunk költözni hajléktalanként. Akkor mondtam, ne ijedjen meg, mi utoljára akarjuk látni. Később az egyik barátom telefonált: gyere, most dózerolják. De ezt már nem akartam látni. Egy hét múlva megért bennem ez a vers: A halálraítélt ház.
Petrás Janiék (Kárpátia) megzenésítették a Bánatvirágot. Az is úgy lett, hogy kimentem a temetőbe július 18-án, két nappal a Nagy Imre megemlékezés után. Ugyanis én nem megyek a kormánnyal egyáltalán, én majd elmegyek akkor, amikor úgy érzem, hogy mennem kell. És a temető csupa virágzásban volt. Végig megyek ilyenkor a síroknál, aztán végül a Krassó Gyurihoz. Valahogy olyan borzasztó szomorúság üli meg az ember lelkét!
Az Anyám c. vers egy látogatás után, a börtönben született. Már lekapcsolták a villanyt, nem tudtam aludni. Sötétben, leporellós W.C. papírra, ahogy eszembe jutott, írtam a sorokat. És akkor másnap rátettem az ékezeteket. A Beszélő pedig akkor, amikor a fiamat behozták a beszélőre. Egyébként a Nagy Imre temetés után írtam sok verset, talán négyet, ötöt, pl. az Egy beteg imáj-t Amikor én nem tudtam menni, és én azt mondtam, hogy menni kell.
A nép nevében-t 1989. október 23-án mondtam el a parlament előtt. Ez eperszedés közben jutott eszembe, s töprengtem a bíró dumáján, hogy a „nép nevében” ítéltek el bennünket. És ha végigpörgeti az ember, akkor rájön, hogy kiket ítéltek el a nép nevében? A népnek a fiait!
Egyébként én nem ez akartam lenni, aki voltam, s aki most vagyok. Nekem minden álmom az volt, hogy festő legyek. Képzőművészeti gimnáziumba jártam. Nagyon szerettem rajzolni.
A börtönbe is titkon. Még ma is gyűjtöm a festékeket. Van vásznam is.
-Mi történt itt a rendszerváltás óta? Történt itt egyáltalán valami? Vagy csak áll az idő?
-Amikor 2001-ben a parlamentben elhangzott tőlem az az ominózus vádirat, akkor este néztem a tv-t , s ugye, mint a pók a falon, futkároztak a vörösök. „Hogy mennyi gyűlölet van bennem!”—mondták. Aznap reggel a Bazilika előtt mentem el, s arra kértem a Jóistent és társaimat, hogy most legyetek velem és segítsetek, hogy higgadtan tudjam elmondani. Mert ez nem egy higgadt szöveg. És amikor kikértem a kópiát, én nem láttam semmilyen gyűlöletet az arcomon. De ők fröcsögő indulatnak tartották, mert én konokul soroltam az igazat.
Nem olyan régen történt a parlamentben, amikor az egyik képviselő képébe hazudtak hosszú perceken keresztül, őt elkapta a gépszíj, és azt mondta: „Lógni fogsz!”. Nem akart rosszat, nagyon tisztességes embernek ismertem. Hát azt a fölháborodást, ami a túloldalon fogadta, engem úgy megdöbbentett, hogy azok zúgolódnak a leghangosabban, akik megteremtették a 301-es parcellát. Én nagyon nagy hibának tartom az ő eltávolítását!
És én akkor azon kezdtem töprengni, hogyan kellene szolidaritást vállalni mellette? Aztán eszembe jutott, hogy jövő héten leragasztott szájjal megyek az ülésterembe. Nem szólok semmit. Leragasztom a szám a leukoplaszttal és bevonulok. Mondom a Répási Robinak
délelőtt a frakcióülésen: „Én ma leragasztott szájjal megyek be a parlamentbe! Úgyse tudsz lebeszélni róla!” Azt mondja a Robi: „ Marika, gondolja, hogy megértik?” „Hátha nem hülyék, akkor megértik!”-válaszoltam. Nekem ezzel kettős célom volt: az egyik egy nyilvánvaló, szimbolikus üzenet; a másik hogy az újságírók rá fognak kérdezni, és akkor el tudom mondani a véleményem. Egyébként hiába megyek oda az újságíróhoz, úgyse fogja lehozni. De így lehozta, mert ez így érdekes momentum volt: tudtommal a parlamentbe még senki nem ment be leragasztott szájjal. Ha ezt nem teszem meg, akkor befelé rágtam volna magam, hogy nem állok ki egy ember mellett, akinek igaza volt, aki várja a segítséget a társaitól. Mert amikor nekem belehazudnak a képembe, akkor én sem bírom elviselni. Ők meg azt nem, hogy a képükbe mondom az igazat.
-Akivel sokat foglalkozik a média, előbb-utóbb leválik magáról. Beleszeret a szerepeibe. Az audiovizuális emlékezés alkotja meg az önportréját , amit lassan maga is elhisz. Azok a filmek, amikben ön szerepel valamilyen módon, azonosak önmagával?
-Azonos magammal. Azonos az is, ami csak riport. Olyannyira, hogy a film előtt beszélgetek, sohasem maradok benn a vetítésen. Az ember nemcsak azt éli át újra meg újra, ami a vásznon van, hanem ami mögötte is, azt is. És az fáj. Ezért elég az ember lelkét tartani a következő harcra.
-Nyílt színen sohase vett maszkot? Nemcsak a külső, látható takarásokra gondolok, hanem a nyilatkozatok vagy a retorika maszkjaira.
-Nem szoktam magam maszkírozni, mint nő sem.
-A Hóhér, vigyázz!—úgy tűnik nekem--, egy nagy kollektíva filmje, mert sok benne a közösségi tér, az előre meg nem határozható cselekvések, sok a történelmet figyelő ember. Jó értelemben propagandisztikus is. Közös álom volt ez?
-Igazán nem volt közös akarat. Beáta régóta ismert és egyszer mondta is: „Kellene egy jó filmet csinálni rólad.” ’Ugyan már, annyi filmet csináltak rólam, hogy a vízcsapból is én folyok!” De nem bántam meg. Ugyanis ez tényleg jól sikerült. Én nagyon szeretem a filmben az erdélyi lány fohászát, amit énekel. Nagyon jó, hogy a Beáék a 2001-es ’56-os rockopera ragyogó zenéjére vágták a filmet. Így a fiatalok is végig ülik. Az egyik ankéton egy középiskolás megkérdezte tőlem, hogy ott leszek-e a magyar Szigeten? Mondtam: „Naná!
-Önök, hasonlatosan Kósa Ferenc: Küldetés c. filmjéhez , szinte járják az országot, bárhova lemennek, ahova hívják önöket. Végül is hány helyen mutatták be az alkotást?
-Siófok, Keszthely, Budapesten több helyütt, tegnap Kaposvárott, Veszprém, Szombathely, Sopron, Győr, Hajós, Hajdúnánás, Hajdúböszörmény, most másodszorra Debrecenben…
Ez a 117. hely. Minden nap vagyunk valahol, a szó szoros értelmében. Balassagyarmaton egy teljes iskola volt ott, egy darab ülőhely nem volt. Én álltam és szégyelltem magam. Mit mondhatnék nekik? De a gyerekek teljesen felháborodtak azon társaikon, akik a filmben semmit sem tudtak a forradalomról, s a jobbik esetben csak összetévesztették 1848-al.
Nem olyan régen esett, hogy a XIX. kerületben, egy ankéton panaszolta egy fiatal, hogy a pesti tanítóképző főiskolán 2005-ben ellenforradalmat tanítottak. És ő kijavította. A tanárnő lerontotta a jegyét.
-Van még ’56? Mi ’56 üzenete ma e reményvesztett országban?
-Ötvenhatban harsogta a rádió: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!” Aztán két hétig nem hazudott a sajtó! És mindent leírtak, ami számított.
November 4-e után, amikor Kádár „visszalovagolt” a testvéri tankokon, első dolga volt, hogy letíltsa ’56 sajtóját. Olyannyira letiltotta, hogy a Széchenyi Könyvtár hírlaposai sem fértek hozzá. És a 80-as évek végén kapta meg az utasítást Kocsi Anikó, hogy nézze át ’56 sajtóját!
Ugyanis ha nem titkosítják le, és valakinek a kezébe kerül, és akkor rádöbben, hogy amit az iskolába tanítanak neki, az hazugság. De megfordíthatom a dolgot, hogy azért titkosították le, hogy azután az iskolában úgy tanítsák ’56-ot hogy randalírozó csőcselék, fegyveres horda, rablók és hasonlók vérengzése volt. Nekem minden munkahelyemen kértek erkölcsi bizonyítványt, és semmit se szégyelltem úgy, mint ezt. Szóval erkölcsileg kellett ezeket az embereket lehúzni a sárba. No, ez az, amit nehezen tudok megbocsátani nekik!
Ma óvatosak vagyunk mindennel, ami a múlt. Félünk. Ellenforradalomról, vagy arról sem beszélünk. Ez az igaz tragédia: a vákum. A teljes amnézia!
Ötvenhat egyszer szól a hazaszeretetről, egyszer szól a még-erkölcsröl, egyszer szól a hitről. Az igazság kimondása gyógyít. A ki nem mondott gondolatoktól beteggé válik a lélek, onnantól pedig a test. Tudta, hogy az ÁVH modernek készült épülete valamikor kisállat-daráló volt? Kanadában él még, akivel megterveztették. Egyébként ide jártak horgászni az emberek. Olyan kövér halak voltak ott, hogy nem igaz! Gondoskodtak az ÁVH-sok a csemegéről.
Lehet bármilyen jó dolgunk a világon, igazán itt van otthonunk. És miért kellene elhagyni nekem ezt a gyönyörű nyelvet? Azt mondom, hogy hazám, s a hazámon belül lakok valahol—van egy házam. Úgy el lehet játszani a magyar szavakkal. Ezt csináltuk a börtönben is: szerelem, szeretet, édesanya, édesapa. Így senki se mondja a világon. Mert szívből jön. Mint a zászlóhímzés, amiket nap mint nap varrok. S ha már nem leszek képviselő, akkor is meg tudok élni valamiből. Hímzem a zászlót, hogy bevarrjam az ország vérző sebeit…
A beszélgetés eredetileg itt olvasható:www.licium.hu/index.php?ctrl=Articles&cmd=show&id=1499
Szólj hozzá!
2010.11.04. 06:41
Veszély (vagy valami olyasféle)
Címkék: közösség magyarország veszély válság valóság magyarság alkotmány igazság igazságszolgáltatás hatalom etikus logikus tóth menyhért valóság nagybátyánk féligazság igazságtétel esztétikus mancika valóságérzékelés valóságigény
Egy-két előzmény (a sok közül): magyarido.blog.hu/tags/valóság_nagybátyánk
Rég (nem) jártam már a mi tipikus típus kocsmánkban. Z. barátunk nem hív (sőt, az utóbbi időben emiljei is elmaradoznak: ki tudja, vele is mi van?!), s ha hívna is, amennyi bajom mostanában nekem van… A napokban is csak a szükség vitt rá, hogy, mivel éppen arra jártam, benyissak.
Mancika (ezt, mint egykori törzsvendég, tapasztalatból tudom) nem az a kocsmárosnő, akinél csak úgy ki-be mászkálhatnak az utcáról betévedt h*gyosok. Úgyhogy, én is (mielőtt…) a pulthoz „szökelltem” és kértem szépen egy üveg sopronit
A kocsma üres volt, csak Tibor (a férfi) támasztotta a pultot. (Tiborról tudjuk, hogy nem egy klasszikafilológus- és/vagy morálteológus-alkat, hogy masszív alkoholista, hogy szerelmes Mancikába és, hogy mivel elég hangos, legalább száz kiló és jó vendég − nem csak potyázni jár a kocsmába, de fogyaszt is −, Mancika némiképp engedékenyebb és együttérzőbb vele, mint a magunkfajta potyaleső és fennhéjázó zugvendégekkel.)
− Az öreg sincs itt? − próbáltam kínomban beszélgetést kezdeményezni Mancikával. Már az üveget is alig bírtam fogni, de egy nyitott sört csak nem akartam a pulton magárahagyni: így maradt a topogás és a kényszerű kortyolgatás.
Mancika válasz nélkül hagyta Valóság nagybátyánkra irányuló udvariassági kérdésemet; nem úgy Tibor, amin némiképp meglepődtem, mert még életünkben nem váltottunk egy árva szót sem egymással.
− Itt aszonygyák, beteg − tájékoztatott odaátról, a részegségből, Tibor hangja.
− Az nem jó! − válaszoltam és (mivel a bev*zelés előtti utolsóelőtti stádiumhoz érkeztem) megindultam a férfivécé felé. Azt terveztem, hogy, minden higiéniai skrupulusomat félretéve, a sopronit az illemhelyre is magammal viszem, s ott a mosdókagylóra teszem, míg kezeimet más funkciók segítésére használom.
Már a vécéajtóban jártam, amikor hirtelen a kocsmát betöltötte a kövezethez csapódó üveg metsző csörömpölése. Riadtan fordultam meg és Tibort láttam a kocsma közepén, aki (nyilván, az általa a kövezethez csapott sörösüveg maradványaira meredt és) éneklő-síró hangon így kiáltott:
− Hogy a *** [itt egy olyan káromkodás következett, amit nemhogy leírni nem szeretnék, de még felidézése is igen kellemetlen számomra] az olyan politikust, aki egy igazságszolgáltatási válságot nem tud egy alkotmányválságtól megkülönböztetni!
Mancika, mint gyorsreagálású kocsmáros, nyomban reflektált az incidensre (a helyzet komolyságát hangsúlyozandó, tegezte Tibort, amit én eddig még sohasem hallottam tőle):
− Mi az *** [itt is egy ordas trágárság] csinálsz, te *** [újabb trágárság]! Mi az *** [mégegy trágárság] közöd van neked a zalkotmányho’, te *** [és mégegy]?!
De Tibor még ettől sem tért magához, vitába szállva Mancikával tovább ámokfutott:
− A zalkotmányt lesz*rom, de az öreget sajnálom!
− Takaroggyá innet, te, állat, takaroggyá innet! − ordította magából kikelve Mancika.
Én csak álltam ott és néztem, mint a moziban: fogalmam sem volt, mi ilyenkor a helyes magatartás. Egy-két pillanatra még a szükségemről is megfeledkeztem. Ám miután Tibor − a sértett részegek jellegzetes „önérzetes” támolygásával − elhagyta a kocsmát, annál inkább visszatért.
Mikor dolgomvégeztével kifelé indultam, Mancika éppen takarított. Kezétcsókolommal köszöntem el tőle, amire nem válaszolt.
Tóth Menyhért Veszély c. festménye
4 komment
2010.11.03. 05:57
Medúza
Címkék: hazugság álom törvény erkölcs igazság medúza bűn hatalom bűnhődés igazságtétel számadás a medúzák ösztöne
Szeretem a medúzákat. Mert ártatlanok. Nem jártak párttaggyűlésre, s azt sem tudják, mi az, hogy mentelmi jog. Jobb híján lebegnek, s nem eszmélkednek a tizenöt évre titkosított jövőről...
Aurelia aurita L. fejlődésmenete. 1 = csillós álca, mely megtelepszik (2) és fogókarok fejlesztése közben (3, 4, 5) scyphopolypocskává lesz (6), 7 = strobilatio, 8 = a korongos medúzák leválása, 9 = ephyra. Minden nagyítva. (mek.niif.hu/03400/03408/html/img/brehm-18-025-3.jpg)
Szeretem a medúzákat. Mert ártatlanok. Nem jártak párttaggyűlésre, s azt sem tudják, mi az, hogy mentelmi jog. Jobb híján lebegnek, s nem eszmélkednek a tizenöt évre titkosított jövőről.
Szeretem a medúzákat, sosem féltem tőlük. Bár régen úszkáltam közöttük békés semmittevésben, mindenféle híreszteléssel szemben, engem sosem bántottak. Talán, mert nem akartam uralkodni felettük. Azt mondják, akik szeretik a háborgást, a hisztérikus gyűlölködést, csípésük halálos is lehet. A bőr alá jutó toxin elvégzi a küldetését.
Olyan medúzákról álmodom, akik büntetnek helyettünk is, akik lebegve is felismerik a titkos jövő agitátorait, technokrata csibészeit, zsákmányszerző minisztereit, kalmár hivatalnokait.
Akik a törvényesség lassan őrlő malmai helyett kivonják a forgalomból a hatalom méltatlan szolgáit, ha harminc év ügynöki múlt után is, decemberben a délszaki szigeteken érlelik ifjúságuk utolsó hólepte korszakát.
Nekünk csak a medúzák ösztöne marad, mert gellert kapott eszméink, tétova tisztességünk, csak a jog törvényességére vár reménytelen, s fél az erkölcs bűntető apostolaitól, felhevült szívű prófétáitól. Akik néven nevezik a bujkáló lehallgatókat, a hazaáruló víz-és földkufárokat, a falu- és családrombolókat, a túlélés óvatos szélhámosait.
Világ medúzái egyesüljetek!
Végezzétek el helyettünk, amit nekünk kellett volna. A meg nem történt számadást.
4 komment
2010.11.01. 06:56
Napi elkeserítő és… (és nincs és), 1-ső Nov. 2010.
Címkék: közösség nemzet magyarország demokrácia válság valóság magyarság morál erkölcs felelősség hatalom nyugalom demagógia tisztesség méltóság képmutatás uszítás igazságtétel valóságérzékelés valóságigény
A kép (csak) illusztráció
Szólj hozzá!
2010.10.23. 21:29
Ötvenhat értelme
Címkék: élet nemzet magyarország 1956 szabadság lét forradalom hit magyarság függetlenség etikus logikus tett ezerkilencszázötvenhat méltóság szabadságharc mélymagyar függetlenítés sinka istván esztétikus
„...Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?...”
így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?...”
