„Nincs más előttünk, mint a standardizáció lapos pusztaságának őrülete, akár a bolsevizmus, akár a Nagy Üzlet következménye lesz is az. Ám több mint különös, hogy amíg nekünk, ha csak egy látomás formájában is, megadatott az ésszerű megoldás felismerése, addig a többség feltartóztathatatlanul halad e felé az őrültség felé, mindörökre odaláncolva a gyarapodáshoz, amelyből hiányzik a szabadság, és a fejlődéshez, amelyből hiányzik a remény.”
„Közeledik az idő, amikor új szavakkal s új hangulatú igékkel kell majd beszélnünk. Nemcsak a politikai és filozófiai gondjainkról, hanem a kávéházi asztalok zsivaja közben is. Mert ha lejáratott szavainkat veszni hagyjuk, egyetlen szavunk marad csak velünk: a szégyen.”
„Ha lesz egy új kormány (márpedig kell, hogy legyen!), akkor fel kell, hogy vegye a <<kultúrharcot>>. Ha nem teszi, saját maga alól rúgja ki a talajt. Ma még van ehhez megfelelő szellemi potenciál, tizenöt-húsz év múlva már nem biztos, hogy lesz. A nemzeti kultúra éltetésére alkalmas értelmiség - ha most nem kapja meg a támogatást - rövid időn belül kihal, perifériára kerül, lerohad, <<elkuruczosodik>>. Akkor pedig...”
Azt mondta nekem Z. barátom a kocsmában, hogy új elit van születőben. Az elmúlt húsz év régi-új elitje stricielit volt, előéletéből, szocializációjából, kondíciójából adódóan nem is lehetett más. A kádárvilág idomította őket, nem értettek máshoz, mint a kiszolgáláshoz és a kiszolgáltatáshoz. S mindezt kritikátlanul; illetve dehogyis kritikátlanul: meggyőződésből, hitelv-szerűen. Úgy belelendült a jó Z., hogy ott, a füstben és ricsajban, mindjárt le is vezette, csinos példákkal is szemléltetve, hogyan nyilvánul meg ez a stricivallás a közélet különböző terein. És azt is mondta, hogy „mi vagyunk az az új elit”.
Kicsit beállva, az olcsó sörtől eltompulva, nem igazán tudtam követni Z. szárnyalását. Ahogyan a jelen elitet – példaszerűen – lerendezte, abban még követője és szellemi társa tudtam lenni, de amikor a „mi vagyunk az az új elit”-et deklarálta, bevallom, némiképp zavarba jöttem. Ott ültünk egy halványzöld műanyag-borítású mocskos kocsmaasztal mellett, amiről már egy jóideje a piroskockás viaszosvászon terítő is hiányzik – értsd: nekünk már az sem jár –, előttünk egy-egy üveg ó’csó sör, kinyúlt pulcsink, kopott zakónk mellkasán, vállán, hátán kimoshatatlanul, kikefélhetetlenül ott negyven év minden taposásának a nyoma – beazonosítható talpnyomok – és Z. „újelitről” értekezik. Néztem Z.-t; mellette jobbra senkit sem láttam ülni, mellette balra senkit sem láttam ülni; ugyan, mit tudhat ő, mit láthat ő, amit én még nem tudok, nem látok?
– Miről beszélsz, Z.?
– Ehhh! – így Z. – Hány éves vagy?
– Sok.
– Mi változott annyi év alatt?
– Elég sok.
– Te mennyit változtál annyi év alatt?
– Olyan sokat nem.
– Szabad vagy?
– Szabad.
– Hiszel?
– Igen.
– Na látod! Hozok sört.
Alig hogy rápöffentettem, Z. már jött is vissza a pulttól három üveg sörrel. De asztalunk mellé érve, meglepetésemre, nem fékezett, hanem, tartva a lendületet, továbbhaladt. Fordítottam a fejem, tekertem a nyakam, amennyire tudtam, utána, hát láttam, hogy a sarki asztalig meg sem állt, ahol letette az egyik üveget Valóság nagybátyánk elé. Majd fordult, visszajött, elém is lerakta a sört és leült.
– Mit mondtál neki? – kérdeztem.
– „Hamegnemsértem!”
– És ő mit válaszolt?
– Azt, hogy „Nagyon kedves. Köszönöm!”
– Igyunk!
– Igyunk!
Így történt.
Csíksomlyó, a búcsújáróhely emlékkeresztje, 1980
***
Schmidt hadnagy (a polgárháború hőse) kommentárja a bejegyzéshez:
„Szép dolog az egészséges öntudat!”
Schmidt hadnagy harminc fia és négy lánya kommentárja Schmidt hadnagy kommentárjához:
„Szép dolog a finom irónia, csak egy kicsit elkésett vele, nem gondolja, fater?!”
