Egy-két előzmény (a sok közül): magyarido.blog.hu/tags/valóság_nagybátyánk
Rég (nem) jártam már a mi tipikus típus kocsmánkban. Z. barátunk nem hív (sőt, az utóbbi időben emiljei is elmaradoznak: ki tudja, vele is mi van?!), s ha hívna is, amennyi bajom mostanában nekem van… A napokban is csak a szükség vitt rá, hogy, mivel éppen arra jártam, benyissak.
Mancika (ezt, mint egykori törzsvendég, tapasztalatból tudom) nem az a kocsmárosnő, akinél csak úgy ki-be mászkálhatnak az utcáról betévedt h*gyosok. Úgyhogy, én is (mielőtt…) a pulthoz „szökelltem” és kértem szépen egy üveg sopronit
A kocsma üres volt, csak Tibor (a férfi) támasztotta a pultot. (Tiborról tudjuk, hogy nem egy klasszikafilológus- és/vagy morálteológus-alkat, hogy masszív alkoholista, hogy szerelmes Mancikába és, hogy mivel elég hangos, legalább száz kiló és jó vendég − nem csak potyázni jár a kocsmába, de fogyaszt is −, Mancika némiképp engedékenyebb és együttérzőbb vele, mint a magunkfajta potyaleső és fennhéjázó zugvendégekkel.)
− Az öreg sincs itt? − próbáltam kínomban beszélgetést kezdeményezni Mancikával. Már az üveget is alig bírtam fogni, de egy nyitott sört csak nem akartam a pulton magárahagyni: így maradt a topogás és a kényszerű kortyolgatás.
Mancika válasz nélkül hagyta Valóság nagybátyánkra irányuló udvariassági kérdésemet; nem úgy Tibor, amin némiképp meglepődtem, mert még életünkben nem váltottunk egy árva szót sem egymással.
− Itt aszonygyák, beteg − tájékoztatott odaátról, a részegségből, Tibor hangja.
− Az nem jó! − válaszoltam és (mivel a bev*zelés előtti utolsóelőtti stádiumhoz érkeztem) megindultam a férfivécé felé. Azt terveztem, hogy, minden higiéniai skrupulusomat félretéve, a sopronit az illemhelyre is magammal viszem, s ott a mosdókagylóra teszem, míg kezeimet más funkciók segítésére használom.
Már a vécéajtóban jártam, amikor hirtelen a kocsmát betöltötte a kövezethez csapódó üveg metsző csörömpölése. Riadtan fordultam meg és Tibort láttam a kocsma közepén, aki (nyilván, az általa a kövezethez csapott sörösüveg maradványaira meredt és) éneklő-síró hangon így kiáltott:
− Hogy a *** [itt egy olyan káromkodás következett, amit nemhogy leírni nem szeretnék, de még felidézése is igen kellemetlen számomra] az olyan politikust, aki egy igazságszolgáltatási válságot nem tud egy alkotmányválságtól megkülönböztetni!
Mancika, mint gyorsreagálású kocsmáros, nyomban reflektált az incidensre (a helyzet komolyságát hangsúlyozandó, tegezte Tibort, amit én eddig még sohasem hallottam tőle):
− Mi az *** [itt is egy ordas trágárság] csinálsz, te *** [újabb trágárság]! Mi az *** [mégegy trágárság] közöd van neked a zalkotmányho’, te *** [és mégegy]?!
De Tibor még ettől sem tért magához, vitába szállva Mancikával tovább ámokfutott:
− A zalkotmányt lesz*rom, de az öreget sajnálom!
− Takaroggyá innet, te, állat, takaroggyá innet! − ordította magából kikelve Mancika.
Én csak álltam ott és néztem, mint a moziban: fogalmam sem volt, mi ilyenkor a helyes magatartás. Egy-két pillanatra még a szükségemről is megfeledkeztem. Ám miután Tibor − a sértett részegek jellegzetes „önérzetes” támolygásával − elhagyta a kocsmát, annál inkább visszatért.
Mikor dolgomvégeztével kifelé indultam, Mancika éppen takarított. Kezétcsókolommal köszöntem el tőle, amire nem válaszolt.
Tóth Menyhért Veszély c. festménye
